Hi potatoes!
Nos, egy hosszú szünet után, de meghoztam új sztorimat! Sajnálom a kimaradást, nem akarok magyarázkodni, mert nem megyek vele semmire. Tényleg sajnálom! Remélem azért senki nem pártolt el mellőlem. :/
Nagyon szépen köszönöm a majdnem 10 000 oldal megjelenítést, imádlak titeket! cx
Élvezzétek ki a nyár utolsó napjait, a Sziget lakóknak pedig jó bulit kívánok! ^^
Jó olvasást!
xxx
Reni
- Louis! Vendéged van! Emeld fel a nagy feneked az ágyból végre!- remek ébresztő anyám üvöltése. Szólnom kéne neki, hogy többször csinálja ezt, hátha szívrohamot is kapok. Főleg, hogy mellettem állva üvölt a fülembe.
- Ajj, megakarsz süketíteni?! - motyogtam a párnát fejemre húzva
- Mondtam, vendéged van. Kellj fel. Örülni fogsz neki. - a hangján hallottam, hogy ezerrel vigyorog, de hogy miért. Most vert fel álmaimból. Mondjuk lehet, hogy ez egy ilyen gonosz mosoly, hogy sikerült félig elvennie a hallásom.
- Mmmmm, küld el... aludni akarok... - A párnát leszedtem a fejemről, és azt kezdem el ölelgetni. Hallottam valami mozgolódást, meg lépteket, és aztán az ajtóm becsukódott. Végre. Alhatok. Már épp visszaaludtam volna, amikor éreztem hogy mellettem négy helyen besüpped az ágy. A derekam mellett két oldalt, és a fejem mellett.
- Komolyan elküldenél? Hát ezért jöttem én el ilyen messze? - hallottam azt az imádott, rekedtes, mély hangot, ami már úgy hiányzott, az életemből. Kipattantak szemeim, és hátamra fordulva szembe találkoztam egy vigyorgó gödröcskés arccal, amit két csillogó zöld smaragd díszített.
- Harry! - üvöltöttem, és köré fontam kezeim és lábaim, és nyakába bújtattam arcomat. Harry nevetve ölelt vissza, így viszont már nem támasztott minket senki, ezért csak az ágyon fetrengve ölelgettük egymást.
- Annyira hiányoztál - suttogtam, és nem bírtam visszatartani könnyeimet. Hiányzott az a tipikus Harry-s ölelése, a göndör barna fürtök, amikkel napi szinten játszadoztam régebben, az illat, ami mindig megtölti egész testemet, és utána napokig érzem. A mély, karcos hangja, a gödröcske ikrek, a boldogságtól fénylő gyönyörű zöld csillagok, a lakkcsizmája és a hosszú, térdig érő kabátja az ajtó mellől, a puha bőre, ami mindig megnyugvással töltött el, ha érinthetem. És most itt van. Újra. Természetes, hogy elsírom magam. Mindenféle emlékek beugrottak, még a legrosszabb is, amitől csak még inkább sírhatnékom támadt, de maradtam a pityergésnél. A nyakhajlatomba fektette arcát és néhány gyengéd csókot nyomott oda, miközben suttogta, hogy "most már minden rendben van, itt vagyok", és a hátamat simogatta. Érintése megnyugtatott, könnyeim még mindig versenyt futottak, de már a szipogásom is ritkább volt, és levegőt is könnyebben vettem. Lassan felemelte a fejét, így én is követtem a példáját. Homlokunkat egymásnak támasztotta, és úgy nézett szemembe. Szomorú mosoly játszott angyali arcán, és az ő szemei is csillogtak a sós könnyektől, de ő nem engedte ki őket. Én mindig is érzelgősebb voltam, mint ő, így ez nem meglepő. Lágyan lecsókolgatta örömöm jelét arcomról, én pedig behunyt szemekkel élveztem ajkait bőrömön. Nagyon szoros a kapcsolatunk, már az elejétől fogva ilyen puszilgatós, tapizós barátság volt kettőnk között, mondjuk az már más kérdés, hogy én mindig is többet akartam. Nem tudom ő hogy van ezzel, de én már akkor tudtam, hogy én nem csak a barátja akarok lenni, ennek a menyből küldött áldásnak, amikor először találkoztunk. Mindkét orcámat végig csókolta, végül a szemhéjaimra adott egy-egy csókot, és újra összedöntötte homlokunkat. - Most megkérdezném, hogy miért nem szóltál, hogy jössz, de tudom, nem tudtál volna. De legalább nem lett volna ilyen érzelem kitörésem.- suttogtam lesütött szemekkel. Hallottam kuncogását, mire szívem nagyot dobbant, imádtam, amikor nevet, minden fajta nevetése, olyan angyalian hatott az ő hangján, hogy éreztem a lepkéket felreppenni a hasamban.
- Ha tudtam volna szólni, sem tettem volna. Meglepetésnek szántam. - arcomon végig simított, és egy pillanatra sem szüntette meg a szemkontaktust. Elmosolyodtam, majd arcához hajolva egy hosszú csókot hintettem bőrére. Végül valahogy elbírtam engedni, de nem messzire, csak hagytam, hogy mellém dőljön az ágyon, én meg a derekát átölelve mellkasán pihentettem fejemet.
- Hogy.... Hogy hogy itt vagy? - kérdeztem tőle halkan, mert ez a kérdés igazán fúrta már az oldalam.
- Miért, baj? Ja, jó, akkor megyek is vissza.- akart felállni, de szorosabban köré fontam kezeim.
- Ne!!! - szinte ordítottam, nem akartam, hogy újra itt hagyjon. Nem akartam újra egyedül lenni. Nélküle. Arcomat mellkasába temettem és oda motyogtam szavaim. - Ne hagyj itt megint, ne menj el, nem úgy értettem, kérlek, ne, ne menj el, könyörgöm. - könyörögtem neki, közben újra elkezdtek folyni könnyeim. Közelebb csúszott hozzám, és magához szorított, egyik keze a hátamon, másik meg a fejem hátulján pihent, és puszit hintett fejem búbjára.
- Shh, nyugi, nem megyek sehova, csak vicceltem, nyugi Lou, nem gondoltam, hogy ekkora sokként ért ez az egész, nyugi, sshhh... - csitítgatott, de a gondolatra, hogy újra itt maradok, egyedül, Harry nélkül, csak még jobban össze könnyeztem pulcsiját. Olyan erősen szorítottam, mint még soha, féltem, hogyha elengedem, eltűnik, én pedig felébredek és rájövök, hogy az egész csak egy álom volt. A legrosszabb az egészben az, hogy már álmodtam olyat, hogy Harry visszajött, de amint felkeltem, minden eltűnt, én pedig órákig sírtam. Reményt adott, hogy megint itt van mellettem és egyszer csak minden eltűnik, és visszareppenek a keserű valóságba. Nem akartam ezt. Újra. Nem bírnám ki még egyszer. Már az eddigiek is túl soknak számítanak.
- H-Harry... Harry, t-tényleg itt vagy? - meg akartam bizonyosodni róla. Az utolsó ilyen álmomban is megkérdeztem és azt válaszolta, hogy csak a képzeletem játszik velem és nem sokára felébredek. Ha most is ilyesfajta választ kapok, akkor betelik a pohár. - U-ugye most nem álmodom? K-kérlek, mond, h-hogy tényleg itt vagy... K-könyörgöm... - nyöszörögtem mellkasába, görcsösen tartottam vissza a zokogást. Harry erősebben magához szorított és újra csókot hintett fejem tetejére.
- Nyugodj meg Boo, itt vagyok, most már minden rendben lesz. Itt vagyok. - suttogta, én pedig a boldogságtól felzokogtam. Képtelen voltam elhinni, hogy Harry visszatért. Szörnyű négy év volt ez nélküle. Fogalmam sincs, hogy bírtuk ki. De sikerült. Most már minden rendben lesz.
- N-ne hagyj itt m-még egyszer. Kérlek H-Harry. Szükségem van r-rád. Nem hagyhatsz i-itt megint.... - Harry újra csitítgatni kezdett, hátamat simogatta és előre-hátra dülöngélt miközben nyugtatólag dúdolgatott a fülembe. Lassan abbahagytam a sírást és már csak magamhoz szorítva élveztem karcos hangját, ahogy egy random dallamot énekelgetett nekem. Lassan álomba merültem.
Oldalamra fordulva bevertem a fejemet a szekrénybe, így magamhoz térve pislogtam párat, hogy teljesen felébredhessek. A szomorú az, hogy egyedül voltam az ágyban. Nem volt mellettem senki, nem volt ott az a nagy, meleget árasztó test, a göndör hajjal. A csillogó zöld íriszek nem mosolyogtak rám. Csak a hideg lepedő. Könnyek gyűltek szememben. Tudtam, hogy ez csak egy szép álom volt. Semmi más. Felhúztam lábaimat, átkaroltam őket, és homlokom térdemnek döntöttem. Mellkasom annyira fájt, mintha egy elefánt ülne rajta. Nem bírom ezt tovább. Zokogtam. Ekkor meghallottam ahogy nyílik az ajtó, felkaptam a fejem és egy elképedt Harry-vel találtam magam szemben, tálcával a kezében. Arca szomorúvá vált, és a megbánás csillogott szemében. A tálcát lerakta az íróasztalra, de mire megfordult én már felpattantam és szinte bele ugrottam a nyakába. Magához szorított, nyakamba temette arcát.
- A-azt h-hittem csak egy álom v-volt. Azt h-hittem, hogy..... - hangom meg-megcsuklott a sírástól, Harry újból csitítgatni kezdett, és hátamat simogatta.
- Tudom, tudom, és sajnálom, nem kellett volna hogy itt hagyjalak, csak csinálni akartam valami enni valót mire felkelsz,sajnálom, shh... - motyogta. - Nem hagylak itt soha többé, BooBear. Ígérem. Mostantól mindig itt leszek neked. - suttogta a fülembe, majd sorban adta a puszikat orcámra. Mindig sikerül lenyugtatnia. Elhajoltam, de kezeim még mindig nyaka köré voltak fonva, majd homlokának döntöttem enyémet, és egy halvány mosolyt elengedve néztem szemeibe. Sok fajta érzelem csillogott szemeiben, nem tudtam volna egyenként megnevezni őket. Arcom kezei közé fogta, és hüvelyk ujjával letörölte, könnyeimet, s nyomait. Szememet lehunyva élveztem ahogy bőrünk kapcsolatot teremt és kezébe döntöttem fejem., olyan érzés volt, mintha szikrák futkosnának bőröm alatt, mikor hozzám ér. Nem akartam, hogy elengedjen. Így akartam maradni. Vele. Örökre. Homlokon csókolt, és elengedni készült, de én megijedtem,és kicsit szorítottam a fogásomon nyaka körül.
- Nyugi, csak meg vacsizunk. Nem halhatunk éhen. - kinyitottam szemeim, s gödröcskés mosolya köszöntött. Elmosolyodtam, majd nagy nehezen elengedtem, és törökülésben leültem az ágyra. Ő felemelte a tálcát, és mellém telepedve lerakta az ágyra. - Nos, mivel tudom, hogy szereted az americai palacsintát, amit én csinálok, - villantott egy ezer wattos mosolyt. - így gondoltam azt eszünk. - már az illatától összefutott a nyál a számban.
- Négy év után is emlékszel, hogy mi a kedvencem? - mosolyogva megtöröltem az orrom, majd oldalra döntöttem a fejem és úgy néztem rá.
- Persze. - mondta, mintha ez olyan természetes lenne. Bár, lehet, hogy neki az. Odahajoltam hozzá és egy puszit nyomva az arcára kezdtünk el vacsizni. Csend volt, nem az a tipikus kínos csend, ez olyan nyugodt csend volt. Harry pedig nagyon úgy tűnt, mintha mélyen a gondolatai tengerében járna, mert elbambulva bámulja a tányért, miközben eszik. Olyan szép. Tudom, hogy ilyet nem szokás fiúra mondani, de ő az. Kísértetiesen gyönyörű vonásai vannak. És az enyém. Nem adom senkinek. Ez az Isten ajándéka az enyém. Csakis az enyém. Én már befejeztem az evést, de Harry-nek valahogy nem akart összejönni, főleg, hogy még lassabban megy neki, ha elbambul. Mosolyogva figyeltem az arcát, majd hirtelen ötlettől vezérelve közelebb ültem hozzá, és kezem arca annak a felére raktam, amit én nem látok, és elkezdtem apró csókokat hinteni állkapcsától a szája felé. Lassan haladtam, Harry pedig, becsukta szemeit és érintésem felé döntötte arcát. A kaját lerakta a tányérra, és csak élvezte gyengéd gesztusom. Szája sarkába egy hosszabb csókot nyomtam, majd egész arcán szétszórtam csókjaim. Úgy gondolom tetszett neki, mert derekamat megfogva ölébe húzott, és lassan hátradőlt az ágyon. Szemei még mindig be voltak hunyva, ezt egy jelnek vettem, hogy folytassam. Álla vonalán végig haladtam, majd nyakán is, és próbáltam megkeresni gyenge pontját. Amikor szorítása erősödött derekamon, elmosolyodtam és megszívtam a területet.
- Mmmmmm, Lou..... - morogta fülembe, amitől libabőrös lettem, lepkéim pedig újra életre keltek hasamban. Erősebben szívtam, mire felnyögött, és már mást is éreztem a hasamban, nem csak a lepkéket. Amikor elégnek gondoltam, elhajoltam és megnéztem művemet. Remek. Most már mindenki tudja, hogy ő az enyém. Végig nyaltam nyaka vonalán, majd arcához hajoltam. Hevesebben vette a levegőt, lassan feltárva az éjszakai égről lehullott zöld csillagokat, szemembe nézett. Mondjuk zöldet nem nagyon láttam, abból már csak egy gyűrű volt, szeme feketében úszott. Pillantása ajkam és íriszeim között ugrált. Elmosolyodtam, majd egy picit közelebb hajoltam hozzá. Orrunk összeért, ajkaink csak milliméterekre voltak. Szemébe néztem, valami visszajelzésre várva, de végül ő tüntette el a szakadékot kettőnk közt. Amint összeértek ajkaink, úgy éreztem, hogy a világ felrobbant. Nem volt semmi más, csak mi. Az ablakon át beszűrődő zajok megszűntek, az utca kihalt, semmi mást nem hallottam, csak a szívem dobogását a fülemben, semmi mást nem éreztem, csak Harry selymes haját ujjaimra csavarodva, és puha telt ajkait enyémeken. Nyelve végig simított alsó ajkamon, bejutást kérve, de húzni akartam egy kicsit az agyát, így vártam, de úgy tűnt megunta, mert kezét hátracsúsztatta fenekemre és belemarkolt. Belenyögtem a csókunkba, ő pedig kihasználva az alkalmat, átcsúsztatta nyelvét a számba, és táncra hívta enyémet. Kezem még mindig hajában kutatott, ő pedig fenekem markolta. Ágyékom hozzá dörgöltem övéhez, és rögtön rájöttem, hogy körülbelül ugyan olyan állapotban vagyunk mindketten. Csókunkat megszakította, nyögésünk, én pedig megismételtem a mozdulatot. Erősebben markolta fenekem, fejét pedig a matracnak szorította. Folyamatosan mozgattam csípőmet, homlokomat ráncolva élveztem az érzést, Harry felemelte fejét, és nyakhajlatomba temetve arcát, csókolgatta bőrömet. Gyenge pontomhoz érve felnyögtem és megfeszítettem izmaimat. Harry elkezdte azt a pontot szívni, és nem bírtam tovább, le kellett állnom. A Göndör vette az adást, így átforgatva minket, csinálta azt, amint én az előbb, s közben nyakamat szívta.
- H-Harry... nem... nem bírom. - nyöszörögtem neki, s hajába túrva meghúztam tincseit. Harry felnyögött, és fülemhez hajolt. Bele harapott cimpámba, és megszívta a bőrt a fülem mögött. Ez volt az utolsó, éreztem, hogy a hasam aljában felgyülemlett csomó már nem bírja tovább. Nagyot nyögve élveztem nadrágomba, és ettől az érzéstől Harry is követte példámat. Csak ismételgettem nevét, míg véget nem ért élvezésem. Egymás fülébe lihegtünk, és próbáltuk összeszedni magunkat.
-Még jó, hogy anyukád már alszik. - suttogta fülembe, amitől libabőrös lettem. Levegőtlenül felnevettem, majd mikor Harry előre húzta fejét, és mélyen a szemembe nézett, elmosolyodtam, és megcsókoltam. Egymásnak döntöttük homlokunkat, nem voltam képes lekaparni a mosolyt a fejemről.
-Harry
-Hm?
-Kényelmetlen a nedves gatyám. - vigyorogtam rá, ő pedig leszállt rólam. Mivel eléggé utáltam azt, hogy érzem a nedvességet a lábamon, ezért terpeszben járva próbáltam bejutni a fürdőbe. Hallottam hogy Harry nehezen tartja vissza a röhögést, így az ajtóból visszanéztem rá. A szájat fogva, vörös fejjel nézett rám. Kinyújtottam rá a nyelvem és becsuktam az ajtót.
A szobába vissza egy törülközővel a derekamon érkeztem meg.
- A fürdőben a szekrényben van törülköző, tied a pálya. - mosolyogtam Harry-re, aki az ágyon ült és mobilozott. Vigyorogva bólintott, és telefonját lerakva indult a fürdőbe, de természetesen előtte rá csapot törülköző takarta fenekemre. Mérgesen néztem rá, de ő csak nevetve csukta rám a fürdő ajtót. Kerestem egy bokszert meg azt a pólót amiben mindig itthon szoktam ücsörögni. Az egyetlen egy pólót, ami itt maradt 4 éve. Harry-nek valahogy sikerült eljuttatnia hozzám, bár még mindig nem tudom, hogy hogy csinálta, de nem is érdekelt akkor. Akkor csak a pólót szorongatva sírtam. Napokon keresztül. Anyunak végül sikerül titokban elcsempésznie és kimosnia, de amikor megláttam az összehajtogatott pólót a száradt ruhák közt, nagyon mérges lettem. Nem akartam, hogy kimossa. Akkor még meg volt a Harry illata a felsőnek, tudom, hogy egy idő után átvette volna az én illatom, de akkor még olyan volt. Mindig azt a pólót használtam, anyu nem értette miért, mert folyton sírógörcsöt kaptam, amikor hordtam. Így általában a nap egyik szakaszában mindig sírásban törtem ki, teljesen váratlanul. És a tudat, hogy újra itt van, bármikor hozzá érhetek, érezhetem illatát, hallgathatom hangját, egyszerűen fantasztikus. Felkaptam a pólót és a bokszert, majd az ágyra ugrottam és a plafont bámulva mosolyogtam. Úgy tűnik elég sokáig elmélkedtem a póló múltjáról, mert pár másodperc múlva nyílt az ajtó. Felnéztem és Harry lépte át a küszöböt, csupán csak egy törülközővel derekán. Élesen beszívtam a levegőt és tágra nyílt szemekkel pattantam föl. Szemeimbe könnyek gyűltek.
- Harry... - suttogtam, ahogy közelebb léptem hozzá, nem tudtam levenni a szemem a sok sebről, zöld-kék-lila foltról és a már begyógyult, de örökké nyomot hagyó vágásokról. Oda lépve elé, végig simítottam, a hasa és mellkasa közt futó hosszú vágáson, nem bírtam megszólalni. Tudtam, hogy mitől, vagy inkább kitől származnak, de nem voltam képes elhinni, hogy ezt tette az én Harry-mel. - Istenem... - suttogtam, és beharaptam alsó ajkam, de annyira erősen, hogy éreztem a véremet kicsordulni. Próbáltam visszatartani a zokogást, de ez elég nehezen ment. Belegondolni, hogy mennyi ilyen lehet még elszórva Harry testén, szörnyű. És az, hogy még csak orvoshoz sem mehetett el velük, még borzasztóbb. Nagy valószínűséggel saját magát kellett ellátnia. Amint a zokogás elkezdődött, rögtön szám elé kaptam kezem, hogy visszafojtsam. Harry állam alá nyúlt, és felemelt fejem, hogy szemembe nézhessen. Nem láttam szomorúságot az arcán, csak szeretetet, ahogy rám nézett. - Ő...ő tette? - kérdeztem halkan, ő pedig lehunyta szemeit egy pillanatra, majd egy aprót bólintott. Hagytam, hogy kitörjön a zokogásom, és gyorsan nyaka köré fontam karjaimat és nyakhajlatába bújtattam arcom. Szorosan tartottam őt, ő pedig engem. Bele gondolni sem merek, hogy miket kellett átélnie ezek alatt az évek alatt. -Sajnálom... - motyogtam a nyakába, alig bírtam kinyögni, annyira sírtam, nem voltam képes túltenni magam ezen. És én nem tehettem ez ellen semmit.
- Nem te tehetsz róla Lou. - a hátamat simogatta nyugtatás képpen.
- És én nem tehettem semmit... - folytattam. - Nem voltam ott, nem védtelek meg...
- Louis... - csitított Harry, de kevés sikerrel.
- Bárcsak én lettem volna a te helyedben...
- Ne mondj ilyet.
- Nekem kellett volna ilyen apát kapnom. Te nem érdemelted ezt meg.
- Louis, hagyd abba.
- És még engem sajnáltak mások, a vágásokért.
- Miről beszélsz?
- Az én vágásaim semmik a te sebeidhez képes. Főleg, mert az enyémek szándékosak.
- Louis, te...
- "Biztos szörnyű élete lehet, ha vagdossa magát", mindig ezt suttogták, de mi ez hozzád képest. Semmi... -
Harry eltolt magától és megfogta a kezemet, hogy láthassa miről beszélek. Tágra nyílt szemekkel figyelte alkaromat. A bal karomon volt természetesen a legtöbb, majdnem végig a hajlatig. Harry végig simított bőrömön, szemeiben könnyek csillogtak.
- Lou... Miért? - kérdezte, én meg halkan felnevettem.
- Nem nagy dolog. Főleg ahhoz képest amit neked kellett átélned. - ráztam a fejem.
- Miért csináltad ezt? - kérdezte újra, figyelmen kívül hagyva előző válaszomat.
- Mert már nem voltam biztos abban, hogy képes vagyok-e bármit is érezni. Amióta elmentél nem mosolyogtam. Anyu aggódott is értem, de nem nagyon érdekelt. A minden napos sírás már rutin volt, de valahogy egy idő után ez abba maradt. Nem sírtam. Nem mosolyogtam. Nem csináltam semmit. És nem éreztem semmit. Csak ürességet. Viszont már kezdtem kételkedni abban, hogy képes vagyok érzelmek kimutatására. Így hát kipróbáltam. És olyan jól esett végre érezni, hogy ember vagyok. Hogy élek. Éreztem a fájdalmat, és boldog voltam, amikor először csináltam. Boldog voltam, mert tudtam, élek. Mert tudtam, ember vagyok. Mert éreztem valamit! Így hát folytattam. Minden alkalommal éreztem. A fém, ahogy belemélyed a bőrömbe és örök emléket ad arról, hogy ott járt. Ahogy a vér végig folyik a kezemen. Vérzett a kezem. Ez is csak megnyugtatott, mert csak az élőlények véreznek. És tudtam, hogy élek. És tetszett az érzés. - felnéztem Harry-re, akinek arca nedves volt a könnyektől, ajkát szorosan beharapta, és engem nézett. - Én is sírtam akkor, de csak a megnyugvástól. - mosolyogtam rá. Hirtelen magához szorított és nyakamba szipogott.
- Annyira sajnálom Lou... Nagyon, nagyon sajnálom. - suttogta. Látszott, hogy ez mélyen érintette, mert ő nem gyakran sír. Mindig visszafogja, csak nem tudom miért. Szerintem jobb érzés, amikor kiadhatod magadból a felgyülemlett feszültséget.
- Nem kell. Nincs mit. - mondtam neki őszintén. Szorosabban ölelt és még egy jó ideig nem is engedett el. Egymást ölelve álltunk a szobám közepén. Emészt a tudat, hogy nem tehettem semmit. Nem érdemelt ilyen apát. Harry egyáltalán nem olyan mint az apja. Az apja egy szívtelen, könyörtelen és gyáva alak, ráadásul egy gyilkos. Harry a teljes ellentéte. Teljes mértékben az anyukájára ütött. És nagyon is jóban volt vele. Nagyon jó kapcsolatot ápolt vele. Én is nagyon szerettem őt, kedves nő volt, mindig mosolygott. Ellenben az apját soha életemben nem láttam. Mindig amikor Harry-éknél voltunk, vagy nem volt otthon, vagy az irodájában dolgozott. Nem tudtam róla semmit. Ami azért elég fura, mivel Harry volt a legjobb barátom 12 éves korom óta. És sose láttam az apját. Aztán egyik reggel amikor át akartam menni hozzájuk, rendőrök ezrei parkoltak a házuk előtt. Teljesen lesokkoltam, oda futottam és üvöltöttem Harry nevét, de nem volt ott. Nem láttam, nem hallottam felőle. A rendőrök fogtak le, majd mikor elmentek és csak a kertben fetrengtem és sírtam. Este haza futottam és folytattam. Nem voltam képes abba hagyni. Hívtam Harry-t milliószor, mindenhol megpróbáltam elérni, de nem válaszolt. Rögtön kisípolt a telefonja, én pedig depresszióba zuhantam. Egy héttel később kaptam egy dobozt, anyu adta oda, mondva, hogy a postás hozta. Harry pólója volt benne, meg egy levél. Tőle. Elmondta benne, hogy mi történt. Lövés hangra ébredt fel az éjszaka közepén, majd az apja rontott be a szobájába, azzal a kijelentéssel, hogy pakoljon össze gyorsan. Kérdezgette, hogy mi történt, de az apja csak üvöltözött vele, hogy siessen már. Amikor az apja lerángatta a lépcsőn, a nappaliban meglátta az anyja élettelen testét egy nagy vértócsában. Üvöltött és sírt, oda akart hozzá futni, de az apja megütötte, és kiráncigálta az autóba. Harry zokogva üvöltötte az apjának, hogy menjen vissza, de egy idő után ezt megunta a férfi, mert egy pisztolyt szegezett Harry-re és ráüvöltött, ha nem fogja be, úgy végzi, mint az anyja. Elmenekültek, hamis személyazonossággal éltek, ki tudja hol. Harry el mondta a levelében, hogy most egy ideig valószínűleg nem fogunk találkozni, de amikor csak tud, írni fog. Évente talán kétszer kaptam tőle levelet. Megkért, hogy ne mondjak semmit senkinek, mert abból csak nagyobb baj lenne. A hírekben is benne volt, hogy Anne-t meggyilkolták, és, hogy a férje és gyermeke rejtélyes módon eltűntek, és azóta sem találják őket. Az ügy lezáratlan maradt.
Harry elhajolt és mélyen a szemembe nézett. Ajkait lágyan enyémekre helyezte és lassan, érzékien megcsókolt. El sem hiszem, hogy már ezt is megtehetjük. Arca két oldalára helyeztem kezeimet és csak csókoltam és csókoltam. - Szeretlek Hazz. - suttogtam csukott szemekkel ajkaira.
- Én is téged Lou. - majd újra egy utolsó forró csókban forrtunk össze, mielőtt Harry magára kapott egy bokszer-t és lefeküdtünk aludni.
Harry elmagyarázta, hogy az apját megtalálták a rendőrök és letartóztatták, Harry-t pedig kifaggatták. Elmondott mindent, mert tudta, hogy most már biztonságban van. Igaz, hogy már felnőtt, de nem volt túl sok lehetősége az apja mellett bármire is. A zsaruk megmondták Harry-nek, hogy mostantól szabad, az apja pedig életfogytiglant kapott. A Göndörkét elhozták hozzánk, mert ezt a címet adta meg további lakhelyének. Nálunk élt onnantól fogva, és érkezése után pár nappal elárultuk anyunak, hogy összejöttünk. Örült a boldogságunknak és áldását adta a kapcsolatunkra. Nem faggattam Harry-t, hogy mi történt ez alatt a négy év alatt, tudom, hogy szörnyen mély emlékeket hagyott benne ez az egész, és nem akartam fel feszegetni a még be nem gyógyult sebeit. És tudom, hogy a végén megint én sírnék. Nem voltam képes elszakadni tőle, egy pillanatra sem. Mindenhova együtt jártunk, csoda, hogy a WC-re nem. Féltem, hogyha szem elől vesztem, eltűnik. Már tudatosult bennem, hogy visszatért, és most már minden rendben van, de mégis ott bujkált bennem végig a félelem. A félelem, hogy újra elveszítem. A félelem, hogy újra át kell élnie azokat az éveket az apjával, és én nem tehetek ellene semmit. A félelem, hogy bántani fogják. A félelem, hogy örökre elmegy, és nem jön többet vissza.
De ezek mind csak az átélt dolgok miatt vannak, nem fog ez megtörténni. Mostantól mindig is ott fogok állni mellette, és fogom a kezét. Mindenben támogatom, és megvédem, még akkor is, ha én vagyok a kisebb. Mellette maradok, addig, amíg csak lehetséges.
Nos, egy hosszú szünet után, de meghoztam új sztorimat! Sajnálom a kimaradást, nem akarok magyarázkodni, mert nem megyek vele semmire. Tényleg sajnálom! Remélem azért senki nem pártolt el mellőlem. :/
Nagyon szépen köszönöm a majdnem 10 000 oldal megjelenítést, imádlak titeket! cx
Élvezzétek ki a nyár utolsó napjait, a Sziget lakóknak pedig jó bulit kívánok! ^^
Jó olvasást!
xxx
Reni
- Louis! Vendéged van! Emeld fel a nagy feneked az ágyból végre!- remek ébresztő anyám üvöltése. Szólnom kéne neki, hogy többször csinálja ezt, hátha szívrohamot is kapok. Főleg, hogy mellettem állva üvölt a fülembe.
- Ajj, megakarsz süketíteni?! - motyogtam a párnát fejemre húzva
- Mondtam, vendéged van. Kellj fel. Örülni fogsz neki. - a hangján hallottam, hogy ezerrel vigyorog, de hogy miért. Most vert fel álmaimból. Mondjuk lehet, hogy ez egy ilyen gonosz mosoly, hogy sikerült félig elvennie a hallásom.
- Mmmmm, küld el... aludni akarok... - A párnát leszedtem a fejemről, és azt kezdem el ölelgetni. Hallottam valami mozgolódást, meg lépteket, és aztán az ajtóm becsukódott. Végre. Alhatok. Már épp visszaaludtam volna, amikor éreztem hogy mellettem négy helyen besüpped az ágy. A derekam mellett két oldalt, és a fejem mellett.
- Komolyan elküldenél? Hát ezért jöttem én el ilyen messze? - hallottam azt az imádott, rekedtes, mély hangot, ami már úgy hiányzott, az életemből. Kipattantak szemeim, és hátamra fordulva szembe találkoztam egy vigyorgó gödröcskés arccal, amit két csillogó zöld smaragd díszített.
- Harry! - üvöltöttem, és köré fontam kezeim és lábaim, és nyakába bújtattam arcomat. Harry nevetve ölelt vissza, így viszont már nem támasztott minket senki, ezért csak az ágyon fetrengve ölelgettük egymást.
- Annyira hiányoztál - suttogtam, és nem bírtam visszatartani könnyeimet. Hiányzott az a tipikus Harry-s ölelése, a göndör barna fürtök, amikkel napi szinten játszadoztam régebben, az illat, ami mindig megtölti egész testemet, és utána napokig érzem. A mély, karcos hangja, a gödröcske ikrek, a boldogságtól fénylő gyönyörű zöld csillagok, a lakkcsizmája és a hosszú, térdig érő kabátja az ajtó mellől, a puha bőre, ami mindig megnyugvással töltött el, ha érinthetem. És most itt van. Újra. Természetes, hogy elsírom magam. Mindenféle emlékek beugrottak, még a legrosszabb is, amitől csak még inkább sírhatnékom támadt, de maradtam a pityergésnél. A nyakhajlatomba fektette arcát és néhány gyengéd csókot nyomott oda, miközben suttogta, hogy "most már minden rendben van, itt vagyok", és a hátamat simogatta. Érintése megnyugtatott, könnyeim még mindig versenyt futottak, de már a szipogásom is ritkább volt, és levegőt is könnyebben vettem. Lassan felemelte a fejét, így én is követtem a példáját. Homlokunkat egymásnak támasztotta, és úgy nézett szemembe. Szomorú mosoly játszott angyali arcán, és az ő szemei is csillogtak a sós könnyektől, de ő nem engedte ki őket. Én mindig is érzelgősebb voltam, mint ő, így ez nem meglepő. Lágyan lecsókolgatta örömöm jelét arcomról, én pedig behunyt szemekkel élveztem ajkait bőrömön. Nagyon szoros a kapcsolatunk, már az elejétől fogva ilyen puszilgatós, tapizós barátság volt kettőnk között, mondjuk az már más kérdés, hogy én mindig is többet akartam. Nem tudom ő hogy van ezzel, de én már akkor tudtam, hogy én nem csak a barátja akarok lenni, ennek a menyből küldött áldásnak, amikor először találkoztunk. Mindkét orcámat végig csókolta, végül a szemhéjaimra adott egy-egy csókot, és újra összedöntötte homlokunkat. - Most megkérdezném, hogy miért nem szóltál, hogy jössz, de tudom, nem tudtál volna. De legalább nem lett volna ilyen érzelem kitörésem.- suttogtam lesütött szemekkel. Hallottam kuncogását, mire szívem nagyot dobbant, imádtam, amikor nevet, minden fajta nevetése, olyan angyalian hatott az ő hangján, hogy éreztem a lepkéket felreppenni a hasamban.
- Ha tudtam volna szólni, sem tettem volna. Meglepetésnek szántam. - arcomon végig simított, és egy pillanatra sem szüntette meg a szemkontaktust. Elmosolyodtam, majd arcához hajolva egy hosszú csókot hintettem bőrére. Végül valahogy elbírtam engedni, de nem messzire, csak hagytam, hogy mellém dőljön az ágyon, én meg a derekát átölelve mellkasán pihentettem fejemet.
- Hogy.... Hogy hogy itt vagy? - kérdeztem tőle halkan, mert ez a kérdés igazán fúrta már az oldalam.
- Miért, baj? Ja, jó, akkor megyek is vissza.- akart felállni, de szorosabban köré fontam kezeim.
- Ne!!! - szinte ordítottam, nem akartam, hogy újra itt hagyjon. Nem akartam újra egyedül lenni. Nélküle. Arcomat mellkasába temettem és oda motyogtam szavaim. - Ne hagyj itt megint, ne menj el, nem úgy értettem, kérlek, ne, ne menj el, könyörgöm. - könyörögtem neki, közben újra elkezdtek folyni könnyeim. Közelebb csúszott hozzám, és magához szorított, egyik keze a hátamon, másik meg a fejem hátulján pihent, és puszit hintett fejem búbjára.
- Shh, nyugi, nem megyek sehova, csak vicceltem, nyugi Lou, nem gondoltam, hogy ekkora sokként ért ez az egész, nyugi, sshhh... - csitítgatott, de a gondolatra, hogy újra itt maradok, egyedül, Harry nélkül, csak még jobban össze könnyeztem pulcsiját. Olyan erősen szorítottam, mint még soha, féltem, hogyha elengedem, eltűnik, én pedig felébredek és rájövök, hogy az egész csak egy álom volt. A legrosszabb az egészben az, hogy már álmodtam olyat, hogy Harry visszajött, de amint felkeltem, minden eltűnt, én pedig órákig sírtam. Reményt adott, hogy megint itt van mellettem és egyszer csak minden eltűnik, és visszareppenek a keserű valóságba. Nem akartam ezt. Újra. Nem bírnám ki még egyszer. Már az eddigiek is túl soknak számítanak.
- H-Harry... Harry, t-tényleg itt vagy? - meg akartam bizonyosodni róla. Az utolsó ilyen álmomban is megkérdeztem és azt válaszolta, hogy csak a képzeletem játszik velem és nem sokára felébredek. Ha most is ilyesfajta választ kapok, akkor betelik a pohár. - U-ugye most nem álmodom? K-kérlek, mond, h-hogy tényleg itt vagy... K-könyörgöm... - nyöszörögtem mellkasába, görcsösen tartottam vissza a zokogást. Harry erősebben magához szorított és újra csókot hintett fejem tetejére.
- Nyugodj meg Boo, itt vagyok, most már minden rendben lesz. Itt vagyok. - suttogta, én pedig a boldogságtól felzokogtam. Képtelen voltam elhinni, hogy Harry visszatért. Szörnyű négy év volt ez nélküle. Fogalmam sincs, hogy bírtuk ki. De sikerült. Most már minden rendben lesz.
- N-ne hagyj itt m-még egyszer. Kérlek H-Harry. Szükségem van r-rád. Nem hagyhatsz i-itt megint.... - Harry újra csitítgatni kezdett, hátamat simogatta és előre-hátra dülöngélt miközben nyugtatólag dúdolgatott a fülembe. Lassan abbahagytam a sírást és már csak magamhoz szorítva élveztem karcos hangját, ahogy egy random dallamot énekelgetett nekem. Lassan álomba merültem.
Oldalamra fordulva bevertem a fejemet a szekrénybe, így magamhoz térve pislogtam párat, hogy teljesen felébredhessek. A szomorú az, hogy egyedül voltam az ágyban. Nem volt mellettem senki, nem volt ott az a nagy, meleget árasztó test, a göndör hajjal. A csillogó zöld íriszek nem mosolyogtak rám. Csak a hideg lepedő. Könnyek gyűltek szememben. Tudtam, hogy ez csak egy szép álom volt. Semmi más. Felhúztam lábaimat, átkaroltam őket, és homlokom térdemnek döntöttem. Mellkasom annyira fájt, mintha egy elefánt ülne rajta. Nem bírom ezt tovább. Zokogtam. Ekkor meghallottam ahogy nyílik az ajtó, felkaptam a fejem és egy elképedt Harry-vel találtam magam szemben, tálcával a kezében. Arca szomorúvá vált, és a megbánás csillogott szemében. A tálcát lerakta az íróasztalra, de mire megfordult én már felpattantam és szinte bele ugrottam a nyakába. Magához szorított, nyakamba temette arcát.
- A-azt h-hittem csak egy álom v-volt. Azt h-hittem, hogy..... - hangom meg-megcsuklott a sírástól, Harry újból csitítgatni kezdett, és hátamat simogatta.
- Tudom, tudom, és sajnálom, nem kellett volna hogy itt hagyjalak, csak csinálni akartam valami enni valót mire felkelsz,sajnálom, shh... - motyogta. - Nem hagylak itt soha többé, BooBear. Ígérem. Mostantól mindig itt leszek neked. - suttogta a fülembe, majd sorban adta a puszikat orcámra. Mindig sikerül lenyugtatnia. Elhajoltam, de kezeim még mindig nyaka köré voltak fonva, majd homlokának döntöttem enyémet, és egy halvány mosolyt elengedve néztem szemeibe. Sok fajta érzelem csillogott szemeiben, nem tudtam volna egyenként megnevezni őket. Arcom kezei közé fogta, és hüvelyk ujjával letörölte, könnyeimet, s nyomait. Szememet lehunyva élveztem ahogy bőrünk kapcsolatot teremt és kezébe döntöttem fejem., olyan érzés volt, mintha szikrák futkosnának bőröm alatt, mikor hozzám ér. Nem akartam, hogy elengedjen. Így akartam maradni. Vele. Örökre. Homlokon csókolt, és elengedni készült, de én megijedtem,és kicsit szorítottam a fogásomon nyaka körül.
- Nyugi, csak meg vacsizunk. Nem halhatunk éhen. - kinyitottam szemeim, s gödröcskés mosolya köszöntött. Elmosolyodtam, majd nagy nehezen elengedtem, és törökülésben leültem az ágyra. Ő felemelte a tálcát, és mellém telepedve lerakta az ágyra. - Nos, mivel tudom, hogy szereted az americai palacsintát, amit én csinálok, - villantott egy ezer wattos mosolyt. - így gondoltam azt eszünk. - már az illatától összefutott a nyál a számban.
- Négy év után is emlékszel, hogy mi a kedvencem? - mosolyogva megtöröltem az orrom, majd oldalra döntöttem a fejem és úgy néztem rá.
- Persze. - mondta, mintha ez olyan természetes lenne. Bár, lehet, hogy neki az. Odahajoltam hozzá és egy puszit nyomva az arcára kezdtünk el vacsizni. Csend volt, nem az a tipikus kínos csend, ez olyan nyugodt csend volt. Harry pedig nagyon úgy tűnt, mintha mélyen a gondolatai tengerében járna, mert elbambulva bámulja a tányért, miközben eszik. Olyan szép. Tudom, hogy ilyet nem szokás fiúra mondani, de ő az. Kísértetiesen gyönyörű vonásai vannak. És az enyém. Nem adom senkinek. Ez az Isten ajándéka az enyém. Csakis az enyém. Én már befejeztem az evést, de Harry-nek valahogy nem akart összejönni, főleg, hogy még lassabban megy neki, ha elbambul. Mosolyogva figyeltem az arcát, majd hirtelen ötlettől vezérelve közelebb ültem hozzá, és kezem arca annak a felére raktam, amit én nem látok, és elkezdtem apró csókokat hinteni állkapcsától a szája felé. Lassan haladtam, Harry pedig, becsukta szemeit és érintésem felé döntötte arcát. A kaját lerakta a tányérra, és csak élvezte gyengéd gesztusom. Szája sarkába egy hosszabb csókot nyomtam, majd egész arcán szétszórtam csókjaim. Úgy gondolom tetszett neki, mert derekamat megfogva ölébe húzott, és lassan hátradőlt az ágyon. Szemei még mindig be voltak hunyva, ezt egy jelnek vettem, hogy folytassam. Álla vonalán végig haladtam, majd nyakán is, és próbáltam megkeresni gyenge pontját. Amikor szorítása erősödött derekamon, elmosolyodtam és megszívtam a területet.
- Mmmmmm, Lou..... - morogta fülembe, amitől libabőrös lettem, lepkéim pedig újra életre keltek hasamban. Erősebben szívtam, mire felnyögött, és már mást is éreztem a hasamban, nem csak a lepkéket. Amikor elégnek gondoltam, elhajoltam és megnéztem művemet. Remek. Most már mindenki tudja, hogy ő az enyém. Végig nyaltam nyaka vonalán, majd arcához hajoltam. Hevesebben vette a levegőt, lassan feltárva az éjszakai égről lehullott zöld csillagokat, szemembe nézett. Mondjuk zöldet nem nagyon láttam, abból már csak egy gyűrű volt, szeme feketében úszott. Pillantása ajkam és íriszeim között ugrált. Elmosolyodtam, majd egy picit közelebb hajoltam hozzá. Orrunk összeért, ajkaink csak milliméterekre voltak. Szemébe néztem, valami visszajelzésre várva, de végül ő tüntette el a szakadékot kettőnk közt. Amint összeértek ajkaink, úgy éreztem, hogy a világ felrobbant. Nem volt semmi más, csak mi. Az ablakon át beszűrődő zajok megszűntek, az utca kihalt, semmi mást nem hallottam, csak a szívem dobogását a fülemben, semmi mást nem éreztem, csak Harry selymes haját ujjaimra csavarodva, és puha telt ajkait enyémeken. Nyelve végig simított alsó ajkamon, bejutást kérve, de húzni akartam egy kicsit az agyát, így vártam, de úgy tűnt megunta, mert kezét hátracsúsztatta fenekemre és belemarkolt. Belenyögtem a csókunkba, ő pedig kihasználva az alkalmat, átcsúsztatta nyelvét a számba, és táncra hívta enyémet. Kezem még mindig hajában kutatott, ő pedig fenekem markolta. Ágyékom hozzá dörgöltem övéhez, és rögtön rájöttem, hogy körülbelül ugyan olyan állapotban vagyunk mindketten. Csókunkat megszakította, nyögésünk, én pedig megismételtem a mozdulatot. Erősebben markolta fenekem, fejét pedig a matracnak szorította. Folyamatosan mozgattam csípőmet, homlokomat ráncolva élveztem az érzést, Harry felemelte fejét, és nyakhajlatomba temetve arcát, csókolgatta bőrömet. Gyenge pontomhoz érve felnyögtem és megfeszítettem izmaimat. Harry elkezdte azt a pontot szívni, és nem bírtam tovább, le kellett állnom. A Göndör vette az adást, így átforgatva minket, csinálta azt, amint én az előbb, s közben nyakamat szívta.
- H-Harry... nem... nem bírom. - nyöszörögtem neki, s hajába túrva meghúztam tincseit. Harry felnyögött, és fülemhez hajolt. Bele harapott cimpámba, és megszívta a bőrt a fülem mögött. Ez volt az utolsó, éreztem, hogy a hasam aljában felgyülemlett csomó már nem bírja tovább. Nagyot nyögve élveztem nadrágomba, és ettől az érzéstől Harry is követte példámat. Csak ismételgettem nevét, míg véget nem ért élvezésem. Egymás fülébe lihegtünk, és próbáltuk összeszedni magunkat.
-Még jó, hogy anyukád már alszik. - suttogta fülembe, amitől libabőrös lettem. Levegőtlenül felnevettem, majd mikor Harry előre húzta fejét, és mélyen a szemembe nézett, elmosolyodtam, és megcsókoltam. Egymásnak döntöttük homlokunkat, nem voltam képes lekaparni a mosolyt a fejemről.
-Harry
-Hm?
-Kényelmetlen a nedves gatyám. - vigyorogtam rá, ő pedig leszállt rólam. Mivel eléggé utáltam azt, hogy érzem a nedvességet a lábamon, ezért terpeszben járva próbáltam bejutni a fürdőbe. Hallottam hogy Harry nehezen tartja vissza a röhögést, így az ajtóból visszanéztem rá. A szájat fogva, vörös fejjel nézett rám. Kinyújtottam rá a nyelvem és becsuktam az ajtót.
A szobába vissza egy törülközővel a derekamon érkeztem meg.
- A fürdőben a szekrényben van törülköző, tied a pálya. - mosolyogtam Harry-re, aki az ágyon ült és mobilozott. Vigyorogva bólintott, és telefonját lerakva indult a fürdőbe, de természetesen előtte rá csapot törülköző takarta fenekemre. Mérgesen néztem rá, de ő csak nevetve csukta rám a fürdő ajtót. Kerestem egy bokszert meg azt a pólót amiben mindig itthon szoktam ücsörögni. Az egyetlen egy pólót, ami itt maradt 4 éve. Harry-nek valahogy sikerült eljuttatnia hozzám, bár még mindig nem tudom, hogy hogy csinálta, de nem is érdekelt akkor. Akkor csak a pólót szorongatva sírtam. Napokon keresztül. Anyunak végül sikerül titokban elcsempésznie és kimosnia, de amikor megláttam az összehajtogatott pólót a száradt ruhák közt, nagyon mérges lettem. Nem akartam, hogy kimossa. Akkor még meg volt a Harry illata a felsőnek, tudom, hogy egy idő után átvette volna az én illatom, de akkor még olyan volt. Mindig azt a pólót használtam, anyu nem értette miért, mert folyton sírógörcsöt kaptam, amikor hordtam. Így általában a nap egyik szakaszában mindig sírásban törtem ki, teljesen váratlanul. És a tudat, hogy újra itt van, bármikor hozzá érhetek, érezhetem illatát, hallgathatom hangját, egyszerűen fantasztikus. Felkaptam a pólót és a bokszert, majd az ágyra ugrottam és a plafont bámulva mosolyogtam. Úgy tűnik elég sokáig elmélkedtem a póló múltjáról, mert pár másodperc múlva nyílt az ajtó. Felnéztem és Harry lépte át a küszöböt, csupán csak egy törülközővel derekán. Élesen beszívtam a levegőt és tágra nyílt szemekkel pattantam föl. Szemeimbe könnyek gyűltek.
- Harry... - suttogtam, ahogy közelebb léptem hozzá, nem tudtam levenni a szemem a sok sebről, zöld-kék-lila foltról és a már begyógyult, de örökké nyomot hagyó vágásokról. Oda lépve elé, végig simítottam, a hasa és mellkasa közt futó hosszú vágáson, nem bírtam megszólalni. Tudtam, hogy mitől, vagy inkább kitől származnak, de nem voltam képes elhinni, hogy ezt tette az én Harry-mel. - Istenem... - suttogtam, és beharaptam alsó ajkam, de annyira erősen, hogy éreztem a véremet kicsordulni. Próbáltam visszatartani a zokogást, de ez elég nehezen ment. Belegondolni, hogy mennyi ilyen lehet még elszórva Harry testén, szörnyű. És az, hogy még csak orvoshoz sem mehetett el velük, még borzasztóbb. Nagy valószínűséggel saját magát kellett ellátnia. Amint a zokogás elkezdődött, rögtön szám elé kaptam kezem, hogy visszafojtsam. Harry állam alá nyúlt, és felemelt fejem, hogy szemembe nézhessen. Nem láttam szomorúságot az arcán, csak szeretetet, ahogy rám nézett. - Ő...ő tette? - kérdeztem halkan, ő pedig lehunyta szemeit egy pillanatra, majd egy aprót bólintott. Hagytam, hogy kitörjön a zokogásom, és gyorsan nyaka köré fontam karjaimat és nyakhajlatába bújtattam arcom. Szorosan tartottam őt, ő pedig engem. Bele gondolni sem merek, hogy miket kellett átélnie ezek alatt az évek alatt. -Sajnálom... - motyogtam a nyakába, alig bírtam kinyögni, annyira sírtam, nem voltam képes túltenni magam ezen. És én nem tehettem ez ellen semmit.
- Nem te tehetsz róla Lou. - a hátamat simogatta nyugtatás képpen.
- És én nem tehettem semmit... - folytattam. - Nem voltam ott, nem védtelek meg...
- Louis... - csitított Harry, de kevés sikerrel.
- Bárcsak én lettem volna a te helyedben...
- Ne mondj ilyet.
- Nekem kellett volna ilyen apát kapnom. Te nem érdemelted ezt meg.
- Louis, hagyd abba.
- És még engem sajnáltak mások, a vágásokért.
- Miről beszélsz?
- Az én vágásaim semmik a te sebeidhez képes. Főleg, mert az enyémek szándékosak.
- Louis, te...
- "Biztos szörnyű élete lehet, ha vagdossa magát", mindig ezt suttogták, de mi ez hozzád képest. Semmi... -
Harry eltolt magától és megfogta a kezemet, hogy láthassa miről beszélek. Tágra nyílt szemekkel figyelte alkaromat. A bal karomon volt természetesen a legtöbb, majdnem végig a hajlatig. Harry végig simított bőrömön, szemeiben könnyek csillogtak.
- Lou... Miért? - kérdezte, én meg halkan felnevettem.
- Nem nagy dolog. Főleg ahhoz képest amit neked kellett átélned. - ráztam a fejem.
- Miért csináltad ezt? - kérdezte újra, figyelmen kívül hagyva előző válaszomat.
- Mert már nem voltam biztos abban, hogy képes vagyok-e bármit is érezni. Amióta elmentél nem mosolyogtam. Anyu aggódott is értem, de nem nagyon érdekelt. A minden napos sírás már rutin volt, de valahogy egy idő után ez abba maradt. Nem sírtam. Nem mosolyogtam. Nem csináltam semmit. És nem éreztem semmit. Csak ürességet. Viszont már kezdtem kételkedni abban, hogy képes vagyok érzelmek kimutatására. Így hát kipróbáltam. És olyan jól esett végre érezni, hogy ember vagyok. Hogy élek. Éreztem a fájdalmat, és boldog voltam, amikor először csináltam. Boldog voltam, mert tudtam, élek. Mert tudtam, ember vagyok. Mert éreztem valamit! Így hát folytattam. Minden alkalommal éreztem. A fém, ahogy belemélyed a bőrömbe és örök emléket ad arról, hogy ott járt. Ahogy a vér végig folyik a kezemen. Vérzett a kezem. Ez is csak megnyugtatott, mert csak az élőlények véreznek. És tudtam, hogy élek. És tetszett az érzés. - felnéztem Harry-re, akinek arca nedves volt a könnyektől, ajkát szorosan beharapta, és engem nézett. - Én is sírtam akkor, de csak a megnyugvástól. - mosolyogtam rá. Hirtelen magához szorított és nyakamba szipogott.
- Annyira sajnálom Lou... Nagyon, nagyon sajnálom. - suttogta. Látszott, hogy ez mélyen érintette, mert ő nem gyakran sír. Mindig visszafogja, csak nem tudom miért. Szerintem jobb érzés, amikor kiadhatod magadból a felgyülemlett feszültséget.
- Nem kell. Nincs mit. - mondtam neki őszintén. Szorosabban ölelt és még egy jó ideig nem is engedett el. Egymást ölelve álltunk a szobám közepén. Emészt a tudat, hogy nem tehettem semmit. Nem érdemelt ilyen apát. Harry egyáltalán nem olyan mint az apja. Az apja egy szívtelen, könyörtelen és gyáva alak, ráadásul egy gyilkos. Harry a teljes ellentéte. Teljes mértékben az anyukájára ütött. És nagyon is jóban volt vele. Nagyon jó kapcsolatot ápolt vele. Én is nagyon szerettem őt, kedves nő volt, mindig mosolygott. Ellenben az apját soha életemben nem láttam. Mindig amikor Harry-éknél voltunk, vagy nem volt otthon, vagy az irodájában dolgozott. Nem tudtam róla semmit. Ami azért elég fura, mivel Harry volt a legjobb barátom 12 éves korom óta. És sose láttam az apját. Aztán egyik reggel amikor át akartam menni hozzájuk, rendőrök ezrei parkoltak a házuk előtt. Teljesen lesokkoltam, oda futottam és üvöltöttem Harry nevét, de nem volt ott. Nem láttam, nem hallottam felőle. A rendőrök fogtak le, majd mikor elmentek és csak a kertben fetrengtem és sírtam. Este haza futottam és folytattam. Nem voltam képes abba hagyni. Hívtam Harry-t milliószor, mindenhol megpróbáltam elérni, de nem válaszolt. Rögtön kisípolt a telefonja, én pedig depresszióba zuhantam. Egy héttel később kaptam egy dobozt, anyu adta oda, mondva, hogy a postás hozta. Harry pólója volt benne, meg egy levél. Tőle. Elmondta benne, hogy mi történt. Lövés hangra ébredt fel az éjszaka közepén, majd az apja rontott be a szobájába, azzal a kijelentéssel, hogy pakoljon össze gyorsan. Kérdezgette, hogy mi történt, de az apja csak üvöltözött vele, hogy siessen már. Amikor az apja lerángatta a lépcsőn, a nappaliban meglátta az anyja élettelen testét egy nagy vértócsában. Üvöltött és sírt, oda akart hozzá futni, de az apja megütötte, és kiráncigálta az autóba. Harry zokogva üvöltötte az apjának, hogy menjen vissza, de egy idő után ezt megunta a férfi, mert egy pisztolyt szegezett Harry-re és ráüvöltött, ha nem fogja be, úgy végzi, mint az anyja. Elmenekültek, hamis személyazonossággal éltek, ki tudja hol. Harry el mondta a levelében, hogy most egy ideig valószínűleg nem fogunk találkozni, de amikor csak tud, írni fog. Évente talán kétszer kaptam tőle levelet. Megkért, hogy ne mondjak semmit senkinek, mert abból csak nagyobb baj lenne. A hírekben is benne volt, hogy Anne-t meggyilkolták, és, hogy a férje és gyermeke rejtélyes módon eltűntek, és azóta sem találják őket. Az ügy lezáratlan maradt.
Harry elhajolt és mélyen a szemembe nézett. Ajkait lágyan enyémekre helyezte és lassan, érzékien megcsókolt. El sem hiszem, hogy már ezt is megtehetjük. Arca két oldalára helyeztem kezeimet és csak csókoltam és csókoltam. - Szeretlek Hazz. - suttogtam csukott szemekkel ajkaira.
- Én is téged Lou. - majd újra egy utolsó forró csókban forrtunk össze, mielőtt Harry magára kapott egy bokszer-t és lefeküdtünk aludni.
Harry elmagyarázta, hogy az apját megtalálták a rendőrök és letartóztatták, Harry-t pedig kifaggatták. Elmondott mindent, mert tudta, hogy most már biztonságban van. Igaz, hogy már felnőtt, de nem volt túl sok lehetősége az apja mellett bármire is. A zsaruk megmondták Harry-nek, hogy mostantól szabad, az apja pedig életfogytiglant kapott. A Göndörkét elhozták hozzánk, mert ezt a címet adta meg további lakhelyének. Nálunk élt onnantól fogva, és érkezése után pár nappal elárultuk anyunak, hogy összejöttünk. Örült a boldogságunknak és áldását adta a kapcsolatunkra. Nem faggattam Harry-t, hogy mi történt ez alatt a négy év alatt, tudom, hogy szörnyen mély emlékeket hagyott benne ez az egész, és nem akartam fel feszegetni a még be nem gyógyult sebeit. És tudom, hogy a végén megint én sírnék. Nem voltam képes elszakadni tőle, egy pillanatra sem. Mindenhova együtt jártunk, csoda, hogy a WC-re nem. Féltem, hogyha szem elől vesztem, eltűnik. Már tudatosult bennem, hogy visszatért, és most már minden rendben van, de mégis ott bujkált bennem végig a félelem. A félelem, hogy újra elveszítem. A félelem, hogy újra át kell élnie azokat az éveket az apjával, és én nem tehetek ellene semmit. A félelem, hogy bántani fogják. A félelem, hogy örökre elmegy, és nem jön többet vissza.
De ezek mind csak az átélt dolgok miatt vannak, nem fog ez megtörténni. Mostantól mindig is ott fogok állni mellette, és fogom a kezét. Mindenben támogatom, és megvédem, még akkor is, ha én vagyok a kisebb. Mellette maradok, addig, amíg csak lehetséges.
