I love you more than everything

Hello mindenki!
Mint ahogy azt ígértem, hoztam életem első one shot-ját, amit hangulatomtól függően írtam, így bocsánatot kérek, hogy már az elején ilyennel kezdek. :/
Remélem, hogy tetszik majd. :)
Jó olvasást! Hagyjatok nyomot magatok után, légyszi. :3
Puszi! xXx
Reni

Harry Styles

,,Az egész olyan volt, mint egy villámcsapás. Úgy hasított belém a felismerés, hogy milyen érzelmeket táplálok… irántad. Mindig mikor megpillantalak gyomrom görcsbe rándul, a tested vonza a tekintetem és a vigyor letörölhetetlen az arcomról. Mikor hozzám szólsz rögtön pír szökik arcomba és csak motyogok össze-vissza, minden mondatom értelmetlen, mert a szavak megakadnak a torkomon. Mikor rám nézel, mikor a tengerkék íriszeid találkoznak az én smaragdzöldjeimmel  egy másik világban érzem magam, egy lehetetlen világban, ahol bármire képesek vagyunk, bármit megtehetünk… Együtt.

Egyetlen érintés és már a torkomban dobog a szívem a testem pedig többért kiált. Belefúrtad magad a gondolataimba, s bárhol vagyok téged látlak. Álmaimban a boldogság süt az arcodról, pont úgy ahogy az enyémről is. Mert ott nyugodtan együtt lehetünk.

De a boldog kis világom úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, mikor megláttalak aznap… Vele… Azzal a lánnyal, aki mellett boldognak tűnsz, aki színt visz az életedbe, aki… lány. A tökéletes páros. Igen, minden bizonnyal az. Hisz ebben a világban, ha bármi máshogy van, mint azt ahogy a rendszer kívánja, máris bűnt követtél el, s mindenki úgy tekint rád mint egy számkivetettre, egy gyilkosra. És ebben a világban a rendszer szerint az a normális, ha a másik nemet szereted. Ezért is nem én állok melletted nap mint nap, s fogom a kezedet az utcán, csókolom édes ajkaidat, vagy ölellek át, amikor, és ahol csak akarlak.. És ezekért meg is értem, hogy nem engem választottal. Csak elfogadni nem vagyok képes. Pedig tudod jól, hogy én bármit megtettem volna érted, értünk. Akár embert is öltem volna, ha az kell, mert nekem csakis a mi boldogságunk számított volna. De neked én nem voltam annyira fontos, hogy bevállald a szokásostól eltérőt. De nem érdekel. Nem érdekel hányszor bántasz még meg, vagy töröd össze a szívemet, mert én mindig is szeretni foglak. Mindenhol. A földön, vagy akár a túlvilágon. Mindig is szeretni foglak.!

-Harry”

Fájt. Fájt leírnom, az érzelmeimet, de tudnia kell, hogy mit éreztem iránta. Ha már elég vért vesztek soha többé nem tudná meg. Úgy érzem, hogy ez így fair. Lehet, hogy miatta nem voltam képes leélni az életem egyik legszebb korszakát, de nem érdekel. Tudnia kell.

A sós könnyek, amik tele voltak fájdalommal, s szeretettel, apró cseppekként érkeztek meg a papírra. A földön térdelve a sarkamon ültem és csakis a levelet bámultam, min kacifántos betűim szerepeltek remegő kezem miatt. A tollat hozzávágtam az ajtóhoz, majd a földre támaszkodva zokogtam tovább. Nem akarom őt itt hagyni, de már nem bírom tovább. Sokkal nagyobb volt a fájdalom, mint ahogy én azt képzeltem. Elviselhetetlen keserűség töltötte meg minden egyes porcikámat nap mint nap. Nem bírtam tovább. Remélem, hogy valamikor egyszer ráfog majd döbbenni arra, hogy nálam soha nem fogja senki jobban szeretni. Remélem, hogy a levelem ráébreszti, hogy talán hiba volt a választása, de ez már nem nagyon tud érdekelni. Az is lehet, hogy én hibáztam, akkor, amikor beleszerettem. Elképzelhető. Nem tudom és talán soha többet nem is fogom majd megtudni a kérdéseimre a választ. Lehet, hogy majd szomorú lesz egy csöppet a halálom miatt, de kevesebb mint két hónap és elfelejti, hogy valaha is léteztem. Tovább éli a gyönyörű és tökéletes világát, azzal a lánnyal, kit választott, és soha többet nem fogok eszébe jutni. Majd talán osztálytalálkozón, ha megemlítenek…

Megragadtam a pengét, mit magam mellett tartotta és szemügyre vettem. A lámpa fénye megcsillant a kis penge élén, mire elmosolyodtam. Éles egy tárgy és sokáig húzódó, fájdalmas halált okoz, de a tablettát túl gyorsnak és gyengének tartottam. Érezni akartam a fájdalmat, hogy tudjam, milyen az amikor fizikailag fáj a szerelem. Szellemileg már tapasztalt vagyok.

Csuklóm felé irányítottam a pengét és meg sem álltam, míg el nem érte az él a bőr felületet. Gondosan ügyeltem rá, hogy a papír felett tartsam kezeimet, hogy a vörös folyadék cseppjei ott érjenek földet. Valamit hagyok neki magamból.

Egyre erősebben nyomtam bőrömnek az éles tárgyat, majd amikor elég mélynek ítéltem a vágást, elvettem onnan, s szemügyre vettem. Direkt nem az ütő eremnél kezdtem, hogy tovább tartson, tovább érezzem a kínt. De még így sem múlta felül a belső fájdalmamat. Szerintem azt már semmi nem múlja felül.

A papírt arrébb toltam, majd csuklóm másik részén is ejtettem egy mély sebet, majd ezt elismételtem háromszor, mély sebeket hagyva testrészemen. Nem fájt eléggé. Nem annyira mint vártam. De megelégeltem a helyzetet, s ütő erem felé irányítottam a pengét. Hirtelen és erősen vágtam bele, és utána még kétszer végig suhítottam rajta a már teljesen véres tárgyal.  A csuklómról ömlött a vér, én meg csak néztem ahogy egymás után földet érnek a szerelemmel itatott cseppek, s a síri csöndben fülsüketítően hangosan érkeznek. Éreztem, hogy megszédültem, így a kezemmel megtámaszkodtam a hideg padlócsempén. Fejemből az összes vér kiáramlott, már tartani sem bírtam magam, ezért oldalra dőltem és a vértócsába feküdtem. Szemeim egyre nehezebbek lettek, mintha 1 kilós súlyt raktak volna a szemhéjamra. Az oxigénem kifogyóban volt, így egyre hevesebben próbáltam lélegezni, de csak rosszabb lett. Szemeim még résnyire nyitva voltak, s mielőtt a nyugodt, békés világba emelkedtem volna, még utolsó lélegzetemmel elsuttogtam azt az egyetlen egy szavacskát, amit mindig is elakartam Neki mondani, de soha nem volt rá lehetőségem, s már nem is lesz…

-Szeretlek…

Louis Tomlinson

Könnyektől áztatott arccal meg sem állva rohantam az utcán egyenesen Harry-ékhez. Nem, képtelenség, nem lehet! Nem akarom elfogadni! Nem halhatott meg! Nem, ez csak valami rossz vicc, amivel az osztály próbált megszívatni. Amikor az osztályfőnök elmondta, hogy öngyilkos lett lefagyva meredtem előre és nem mozdultam legalább öt percig. Az agyam felfogta a szavak jelentését és amilyen hamar csak tudtam kirohantam az iskola területéről és egyenest az Ő házukat vettem célba. A szél kicsípte a könnyes arcomat, de nem érdekelt, nem foglalkoztam vele, úgy, ahogy mással sem. Csak mentem és vissza sem néztem.

Befordultam az utcába és hirtelen lefagyva bámultam az 5 háztömbbel arrébb álló házat, aminek kapuja előtt mentősök és rendőrök álltak.

-Nem… - motyogtam és amilyen gyorsan csak tudtam elindultam a ház felé. Ez csak egy rossz álom.

Nem láttam semmit mert előttem egy csapat rendőr állt így a kilátást eltakarták előlem. Utat törtem magamnak és a ház ajtaja felé akartam indulni, de már kitoltak egy hordágyat, s épp akkor takarták le egy fehér pongyolával a rajta fekvő srácot, így láthattam az angyali arcát egy pillanatra, mire az ütő is megállt bennem. A könnyeim újra utat törtek maguknak és összeszorítottam a fogaimat.

-NEM!- ordítottam és oda akartam futni, hogy átöleljem és csókot leheljek élettelen ajkaira, hátha attól felébred, de a zsaruk elkaptak hátulról és nem engedtek.

-NEM! ENGEDJENEK EL! HARRY! NEM HAGYHATSZ ITT! – ordítottam, kapálóztam, de erősebbek voltak nálam és nem engedtek oda menni hozzá. A keze lelógott a hordágyról, így megláthattam, hogy hol vérzett el. Elvágta az ütőerét. Nem, nem és nem! Nem tehette!

Annyit kapálóztam, hogy sikerült kirántanom magamat a rendőrök erős szorításából. A hordágyon fekvő gyönyörűség mellkasára feküdtem és zokogtam, miközben erősen szorítottam a vékony lepelt. Felemeltem fejem és az arcát fedő tárgyat lerántva róla simogattam békés, nyugodt arcát.

-Nem hagyhatsz itt, hallod? Nem teheted ezt velem! Harry, kérlek ébredj fel, én… - remegő hangon suttogtam neki, abban bízva, hogy meghallja könyörgésemet és teste újra élettel teli lesz,  de elszakítottak tőle. Immáron négyen fogtak le, hogy nyugodtan betolhassák a hordágyat a mentőbe.

-NE! NEM TEHETIK EZT! HARRY, ÉBREDJ FEL! SZERETLEK! MINDIG IS SZERETTELEK! NE MENJ, KÖNYÖRGÖK!- artikulálatlanul ordítottam a testéhez, amire éppen akkor csutkák rá a mentő hátsó ajtaját. A mentősök beszálltak a járműbe, majd sziréna nélkül elhaladva mellettem indultak el. Sejtettem, hogy nem a korházba szállítják az én angyalomat. Patakszerűen ömlöttek könnyeim miközben ordítottam a mentőnek, hogy hozzák vissza, csináljanak valamit. De tudtam, hogy nem fognak. Már nem tudnak mit tenni.

A rendőrök elengedtek, én pedig rögtön a földre rogytam és arcomat tenyerembe temetve mutattam összetörtségem jeleit. A hideg járdakövön térdelve hallottam amint elhajt a rendőrautó, majd csak a halálos csönd, semmi más. A madarak sem csicseregtek, tudták, hogy valami szörnyű történt. Egy kezet éreztem meg a vállamon, mire felkaptam a fejemet. Mindig is gyönyörűnek tartottam Harry anyukáját, bár nem csoda, hisz kísértetiesen hasonlítanak. Vörös kisírt szemekkel tekintett rám, láttam a sajnálatot tekintetében, de tudtam, hogy neki jobban fájt, mint nekem.  Leguggolt elém és karjait körém vetve magához ölelt. Átöleltem hátát, egymás vállán sírtunk. Elválva egymástól mélyen a szemembe tekintett és fájdalmasan elmosolyodott, majd egy levelet adott a kezembe. Kérdőn néztem a papírkára, nem tudtam mi lapulhat benne. Anne a vállamon végig simítva haladt el mellettem, s már csak a bejárati ajtó csukódását hallottam. A levelet széthajtottam, s megláttam a cifra betűket és a vérfoltokat. A könnyeim újból utat törtek maguknak. Tudtam, hogy Ő írta a levelet, hogy is gondoltam, hogy búcsú nélkül távozna? Túl jószívű ahhoz.

Homályosan láttam a könnyeimtől, és a kacifántos betűk sem könnyítették meg a dolgomat, de sikerült kivennem belőle, hogy mit szeretne mondani. A sorokat olvasva egyre csak ismétlődött a fejemben a tény, ,,Miattam halt meg”.Fogaimat erősen összeszorítottam és felpattantam. Hátra sem nézve indultam meg az egész városban a kedvenc helyemre. Óriási léptekkel haladtam előre, szinte futottam, miközben agyam csak kattogott. Én tehetek róla, miattam ölte meg magát, mert én egy agyatlan paraszt vagyok és nem vettem észre ami az orrom előtt van. A sziklához érve kiálltam a legszélére, majd torkom szakadtából ordítottam egy hatalmasat dühömben. Gyorsan vettem a levegőt, arcomon kétségbe esett ábrázat ült és összerogytam. Lábaimat összekulcsoltam karjaimmal, s homlokomat a térdemnek szorítva zokogtam. Folyton azt ismételgettem, hogy „Nem”, miközben ezerféle érzelem játszódott le bennem. Hallottam ahogy a szikla alatti tenger hullámai neki csapódnak a köveknek, s elképzeltem amint lefolynak a cseppek róla, pont úgy mint a könnyek arcomon. Belenyúltam a zsebembe és elő akartam venni a lapot, de valami megvágat az ujjamat. Sziszegő hangot hallatva kaptam ki a kezemet onnan, hogy szemügyre vehessem, de nem lett valami nagy vágás. Elképzelni nem tudtam, hogy mi lehet ilyen éles a zsebemben, ezért újra belenyúlta, már óvatosabba, de csak a levelet találtam, semmi mást. Elővettem a papírt, és mivel össze volt hajtva, ezért észre vehettem, hogy a hátuljára egy penge van ragasztva. Leszedve az éles tárgyat, hirtelen szorító érzés kapta el a torkomat, amint rájöttem, hogy mi is lehet ez és hogy Ki használta előttem. A sós cseppek a szél miatt arcomra száradt könnyek utján folytak végig, majd a papíron érkeztek meg. Lefagyva meredtem a pengére. A külvilág megszűnt, nem hallottam a természet hangjait, csakis a gondolataimat. Feltekintettem az égre és sóhajtottam egy nagyot. A papírt  elhelyeztem a földön, majd lábammal tartottam, hogy a szél nem repítse el tőlem az utolsó emléket Róla. A pengét csuklóm felé irányítva a bőrömbe vájtam, ügyelve arra, hogy a vörös folyadék cseppjei a levélen landoljanak. Úgy akarok meghalni ahogy ő. Dühösen még bele vágtam a hideg pengét az érzékeny területbe kétszer, majd a papírra néztem. Elmosolyodva figyeltem, amint az Én vérem és az Övé, Egybe olvad és úgy szívódik fel az anyagon. Lassan feltápászkodtam, a levelet pedig zsebre raktam az éles halált okozó eszközzel együtt. Kiálltam a szikla szélére és karjaimat széttárva tekintettem a menny felé.

-Szeretlek és mindig is szeretni foglak..- suttogtam utolsó szavaimat Hozzá intézve, majd előre dőlve, hagytam, hogy a sötét nyugalom elmarjon az élettől.