Always Together -Sz

HEYHOOO
Tudom, most tényleg nagyon sokáig nem jelentkeztem, de írói válságban szenvedek és egyszerűen nem jön össze semmi. Mindig bele fogok, meg van az ötlet, elkezdem, de egy-két mondatnál tovább sosem jutok. Sajnálom gyerekek, mostanában nem tudom hogy lesz-e sztori :c
VISZONT
Van egy nagyon jó barátnőm, akinek imádom az írásait és nagyon jól ír, volt is egy blogja, de bezárta, nem ír tovább sajnos. De van egy sztori, amit nem rég írt és én lehettem az a szerencsés aki elolvasta, mondtam neki hogy publikálja, és azt mondta "nem tudja hová kirakni".
Szóval felajánlottam, hogy kirakom én ide.
Szerintem nagyon jó történet lett, nekem nagyon tetszik. Olvassátok el és mondjatok kommentben véleményt ^^
ésss pipáljatok c:

Fáradtan felsóhajtva kanyarodtam be a kórház parkolójába, kezeim görcsösen szorították a kormányt, a gyomrom összeugrott amint belegondoltam abba, hogy lassan 2 hónapja, itt töltöm a mindennapokat. Monoton ez ment. Reggel felkeltem, elmentem a srácokkal a stúdióba igazgatni a dalokat, és egyeztetni a közelgő dátumokat, fellépéseket, amit egy bandataggal kevesebb létszámban kellett teljesítenünk. Valamint letisztázni a „Louis Tomlinson depresszióban szenved”című rovatokat. Mindig olyan 3 körül végeztem, és első utam rögvest a kórházba vezetett, ahol órákat töltöttem aztán el. Ismert látogató voltam már a nővérek szemében, akik minden egyes nap halvány, elrejtett mosollyal az arcukon követték figyelemmel, amint egy újabb szál fehér rózsát tartva a kezemben sietek az egyik kórterem felé. Olyan volt mint a többi, én mégis ezer közül ki tudtam volna szúrni, hiszen szinte éreztem, hogy az ajtó mögött az én angyalom küzd azért, hogy minél hamarabb felépüljön. Belépve a fehérre festett ajtón, gondosan zártam magam után vissza, és a terem közepén elhelyezkedő ágy mellé lépkedtem. Tekintetem a vízzel teli vázára vezettem, s az abban terpeszkedő 59 szál fehér rózsára. Éppen ma hoztam a hatvanadikat, amit egy szomorú mosollyal az arcomon helyeztem a többi közé. Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt nem hervadt el a legelső virágszál sem. Mindezek után a figyelmem arra szenteltem, amiért itt voltam. Azaz az ágyon fekvő, kívülről nyugodtnak tűnő fiúra, kinek arca beesett volt, mozdulatlan tartása miatt néha kétségbeesetten szólítgattam, bár tudtam, nem fog egyhamar megszólalni. Ezt mondták pár héttel ezelőtt. Azóta viszont sok minden változott. Szerelmem apró jelekkel tudatta velem, s a világgal, hogy ő bizony fel fog ébredni, csak egy kis haladékot kér még, hogy összegyűjthesse az összes erejét.

A mai napig bűntudat mardossa lelkem, amiért hagytam azon a napon egyedül autóba ülni őt. Látszott rajta, hogy piszkosul fáradt, hogy semmi kedve az esti stúdiózáshoz, Paul mégis behívta őt munkára. Bárcsak erősebben próbálkoztam volna, talán akkor otthon maradt volna velem, és most éppen nagy kedvvel készülődnénk a közelgő ünnepekre. Ugyan addig valójában van még idő, mégis izgalommal tölt el, hogy Vele együtt lehetek. Minden reményem élt, hogy addig fel fog ébredni.

-Mikor fogsz felébredni? Hiányzol. Olyan régóta alszol már…-motyogtam megfogva vékony csuklóját, felemeltem a kezét és az arcom jobb felére helyeztem. Olyan volt így, mintha ő érintene, ugyan én mozgattam elernyedt testrészét. Mégis megnyugtatott. Az idő ma is repült, én pedig rengeteget beszéltem hozzá. Öntöttem egy kis vizet a vázába, kiszellőztettem a szobát, majd kényelmesen betakargattam Őt, megigazítottam a párnáját és csókolt leheltem a homlokára. Minden nap azon voltam, hogy az én Kicsikém minél hamarabb felébredjen, és ha ez megtörténik, olyan legyen a külvilág számára, hogy boldogan térjen vissza véget nem érő álmából. Elmormolva egy lusta, mégis szeretetteljes „szeretlek”-et hagytam őt biztos kezekben. Halkan köszöntem el a már fáradt nővérektől, és a kocsikulcsom után matatva mentem az autómhoz. Az autónkhoz. Megjavítattam miután megtörtént a baleset, bár nem tudom Ő hogyan fog ehhez viszonyulni. Lehet, hogy jobb lenne egy új autót venni.

-Hey, Louis! Jól vagy?-nem meglepő, ha nem hazamentem egy ilyen nap után. Zayn házának ajtaja tárva-nyitva állt előttem, és ma éppen itt volt Niall és Liam is. Sokat vagyunk együtt, tartjuk egymásban a lelket, és segítünk egymásnak. Rendben, valójában ők tartják bennem a lelket, és ők segítenek nekem, de minden erőmmel próbálom ezt viszonozni. Bárgyún elmosolyodtam, és lehajtottam a fejem. Ma sem történt semmi.

-Hamarosan fel fog kelni.-simította kezét a vállamra Niall, és biztatóan mosolygott rám. A srácok nem merik kiejteni előttem az Ő nevét, és amióta ez szokásukká vált, én is ezt teszem. Még csak gondolni sem gondolok a nevére, pedig milyen gyönyörű hangzása van. Angyalhoz illő. Jó éjszakát kívánva siettem fel az emeletre, azon belül is a nekem kialakított kis zugba. Pár hete itt alszom, de nincs rá problémám, mert nem itt végzem el a szükséges dolgaimat. Ide csak aludni járok.

Két nap múlva fáradtan rogytam le Zayn fürdőszobájának hideg kövére, és szemeimet összeszorítva, hangtalan zokogás uralkodott el rajtam. Az összes reményem szertefoszlott, és már mosolyogni sem voltam képes. Az életem romokban, a karrierem egyre jobban a föld alá húz, legszívesebben menten telepakolnám magam téglákkal, hogy aztán egy tóba vessem magam és még csak menekülni se tudjak. Újabb rohamos kiakadásom oka nem lehetett más, mint az idióta orvosok közlendője, amit pofátlanul az orrom alá nyomtak.

„Nem fog felkelni. Hamarosan lekapcsoljuk a gépeket.”

Képtelen voltam uralkodni magamon, öklömmel a falba ütöttem, szánalmasan kúsztam végig a földön és csak annyira vettem magamra erőt, hogy felnyúljak a szekrényhez. Remegő ujjaim közé fogtam, hiába próbálták elrejteni előlem, megtaláltam. Felülete megcsillant a fényben, hívogatón cselezte ki a gondolataimat. Egy penge volt. Egy használt penge. Száraz, cserepes ajkaim elnyílva engedtek több levegőt a tüdőmbe, amíg eszement módon emeltem a csuklómhoz, az életemet a szerelmemmel összekötő eszközt. Ha ő elmegy, nekem sincs értelme itt maradnom. Szemeim előtt megjelent az arca, gyönyörű, smaragd szemei, bohócos gödröcskéi, csavaros, göndör fürtjei, amik közé mindig imádtam befúrni az ujjaimat. Elhessegetve mindent, magamba engedtem a borotvapenge éles oldalát, amíg egy zavaros, ám annál is keserűbb sikítás tört fel a torkomból.

-HARRY!-

A levegő bennem rekedt, a vér látványa elvette az eszem, és megmozdulni nem bírtam, azonban erre nem is volt most szükség. Olyan hirtelen történt minden, hogy képtelen voltam felfogni. A fürdőszoba ajtaja kivágódott, majd két erős kar nyúlt a hónom alá, és húzott fel a kemény földről.  Nem hallottam mit mondott, arcomra tehetetlen grimasz ült ki, amíg engedtem, hogy Liam kivonszoljon az előszobába.

-Louis! Louis, hallgasd!-elfordítva a fejem bámultam a kezemre, és tudatosult bennem, hogy mit tettem, mégsem volt bennem egy cseppnyi bűntudat sem. Valaki megragadta az állam, erős ujjaival annyira szorított, hogy azt hittem, eltöri az állkapcsom. Egy telefont lóbált előttem, miközben az arcomba ordított. Mint később rájöttem, ő Zayn volt. A fülemhez szorította a telefont, amitől felmordulva akartam volna minél messzebb jutni. Nem számított más, csak hogy én már majd odafent várhassam a szerelmem, és együtt lehessünk. Azonban hirtelen minden kitisztult előttem, mikor saját akaratom ellenére is hallhattam, amit a vonal túlsó végén magyaráztak. Elkerekedett szemekkel meredtem magam elé, ajkaim remegtek az elfojtott zokogástól, és a karomban sem éreztem a fájdalmat, mikor Liam erősen megkötözte. Hitetlenül néztem fel Zaynre, aki szélesen elvigyorodott, majd egy pillanat alatt rángatott fel álló helyzetbe. A telefont kinyomta, és halkan nevetve rajtam, rám aggatta a kabátomat és cipőmet, majd a sálat és sapkát is. Megszólalni nem tudtam, hápogtam mint a kacsák, és hagytam, hogy kivezessenek a borzasztóan szeles időbe. Benyomtak az autóba, majd Zayn előre ült, Liam és Niall pedig hátra, mellém. Beszéltek hozzám, de mintha megsüketültem volna, pislogás nélkül meredtem a műszerfalra. Folyamatosan a nő hangját hallottam, amint kiejtette a szavakat, amikre már olyan régen vártam. Liam a sajgó kezemre simította az övét, majd felemelte, de vissza is rakta mikor lefékeztünk a felénk magasodó épület előtt. Mint egy rongybabát, úgy rángattak ki az autóból, és vezettek végig a jól megjárt úton. Hárították a kamerásokat, a kíváncsiskodó embereket, akik idegyűltek, közben pedig el nem engedték egyik karomat sem. Maguk után húztak, s mikor beléptünk az ajtón, hirtelen megtaszítottam őket. Eszeveszett módon kezdtem rohanni, fellökve két nővért, és kiverve emberek kezéből a gőzölgő teát, míg a csésze hangosan csattant a padlón. Rám kiabáltak, meg akartak akadályozni, azonban mintha nem is hallanám őket, és a hátam mögött lábukat kapkodó srácokat, futottam, ahogyan csak bírtam. Megcsúszva a kórterem előtt, majdnem pofára estem, és ezen még nevetni is tudtam volna, azonban szemeimből könnyek záporoztak amint szinte betörtem a kórterembe.

-HARRY!-

Az ágyhoz rohantam, lábaim már remegtek a fáradtságtól és a futástól. Kezeimmel átfontam a göndör szépség nyakát, és erősen magamhoz szorítottam, miközben ma már sokadjára tört ki belőlem a zokogás. És ez csak erősödött, mikor Harry ujjait éreztem a tarkómnál, majd a hajamban. Istenem, komolyan magától teszi ezt! Erőszakosan taszított el magától, de csak annyira, hogy arcom ne a vállába fúrjam. Ajkaim kétségbeesetten keresték az övét, nem kaptam levegőt, mikor viszonzásra találtam. Mint egy éhes kölyök, úgy csaptam le rá, érintettem őt, és csókoltam.

-Louis..-súgta fáradtan, kezei lecsúsztak rólam, vissza az ágyra. Hisztisen hörögtem, és nevetségesen másztam fel mellé, hogy aztán hozzábújhassak. Kezemet átlendítettem a derekán, közelebb vonva magamhoz, pedig nem hittem, hogy még ennél közelebb is lehetnénk egymáshoz. Képtelen lettem volna leállni, eluralkodott rajtam egy eufórikus érzés, amiből most senki sem tudott volna kipenderíteni. Levegőért kapkodva öleltem magamhoz, nem foglalkozva a kis társasággal, akik mindeközben a szobába tértek. Az orvosokkal, a nővérekkel, a srácokkal, és végül a megérkezett Paullal sem. Nem érdekeltek, mert itt most csak az számított, hogy az Életem itt fekszik a kezeim között, gyönyörű szemei nyitva vannak, és beszél. Ölel és csókol, én pedig éppen a világ legboldogabb emberének érzem magam. Kipattantak a szemeim mikor valaki a derekamat megragadva próbált meg levenni az ágyról, és azonnal cselekedve szorítottam magamhoz még jobban Harryt, kinek kezei azonnal megtalálták az enyémeket. Felnéztem az arcára, miről most rémületet véltem felfedezni. Szemei kitágulva meredtek az orvosra, aki éppen próbált eltávolítani engem mellőle. Aztán hirtelen megmozdult, felszisszent, majd csak a száját nyitotta ki.

-Ha még egyszer hozzá nyúl ahhoz, ami az enyém, letöröm az ujjait, egyesével.-sziszegte halkan, a betolakodó kezek pedig azonnal elengedték a derekam. Lazítva hajtottam a fejem Harry vállára, a légzésem lassan a helyére rázódott és már csak a boldogság járt végig egészben.

-Néhány fontosabb vizsgálaton kell részt vennie.-enyhe akcentussal felelt az orvos, hangjában elfúlás hallatszott, mintha megilletődött volna az előbb Harrytől. Nem baj, jól teszi. Harrynek igaza van. Ne nyúljon hozzám senki, mert én az övé vagyok.

-Jól vagyok. Később.-engedte ki a levegőt szerelmem, ezzel együtt ereszkedtem lejjebb. Aztán újra feljebb. Már csak ez a kis jel is boldogabbá tett. Hallottam, amint csukódik az ajtó, ám azt is éreztem, amint kezek matatnak Harry körül. Gyógyszert adtak neki, és elmondtak pár fontosabb dolgot. Mikor legközelebb felnéztem, már csak ketten voltunk. Akkor engedtem el magam igazán. Sírva markoltam Harry kórházi ruhájába, ő pedig halkan csitítva simította karját a derekamra.

-Annyira..Annyira hiányoztál! Olyan borzalmas volt nélküled, olyan szörnyű és..-dadogtam elfúlt hangon, mire hátrébb húzódott, mutatóujját az állam alá helyezte, ezzel elérve, hogy a szemeibe nézzek.

-Itt vagyok, Lou. Itt vagyok.-gyengéden csókolt meg, a fejem hátrabillent amíg feljebb vezettem a kezem a mellkasára.

-Szeretlek.-suttogtam.

-Én is szeretlek.

Úgy éreztem magam, mint aki hosszú utat bejárt, de végül hazatalált. Otthon pedig ölelő karok fogadták, nyugalom, és a mindent betöltő szeretet.

A kedélyek lecsillapodtak másnapra, mikor reggel Harry ölelő karjai között ébredhettem. Mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy ujjai szorítása a csípőmön elég intenzív ahhoz, hogy biztos legyek a jóllétében. Ennek ellenére óvatosan bújtam ki mellőle, megigazítottam magamon a ruhám és még egyszer visszapillantva rá hagytam el a kórtermét. Vigyorogva sétáltam el a büféig, ahol ismerős arc fogadott. Ugyanazt kértem, mint eddig mindennap, azonban most két személynek. Ez pedig neki is feltűnt, így hatalmasat sikoltva ugrott a nyakamba. Fiatal volt, mégis itt dolgozott a kórházban, egy büfében. Sokat meséltem neki Harryről, jól tudta kicsoda ő. Megfogva a szendvicseket és a palackos vizet indultam vissza Harryhez. A mosoly azonnal eltűnt az arcomról mikor belépve az ajtón, nem az ágyban találtam őt. Hirtelen azt hittem elvitték őt a tudtom nélkül, ekkor azonban keserves zokogást hallottam oldalról. Felkapva a fejem dobtam le azonnal a megvett cuccokat.

-Ó Kicsikém! Miért nem vártál meg? Hiszen te is tudtad, hogy még segítségre van szükséged!-riadtan kaptam a hóna alá, és rögtön feljebb húztam, majd egy akrobatikus mozdulattal terítettem az ágyra. Az arca könnyektől ázott, göndör tincsei szenvedve lógtak tökéletes arca körül.

-Olyan borzalmas vagyok..Utálsz, ugye?-szipogott, pólómat el nem engedve hajtotta mellkasomnak a fejét.

-Hazz, miért lennél borzalmas? Több mint két hónapon keresztül kómában voltál, nem várhatod el magadtól, hogy azonnal visszarázódjon minden! Kell egy kis idő! És mi ez a kérdés, hogy utállak? Tán megbolondultál?-böktem meg az arcát az orrommal, mire halvány mosoly jelent meg az arcán. A hátát az egyik kezemmel támasztva segítettem neki az ülésben, amíg ő a karjait a nyakam köré nem fonta.

-Hoztál kaját?-csillantak fel a szemei. Felnevettem miközben bólogatni kezdtem, majd egy apró csókot nyomva ajkaira nyúltam a háta mögé, és a kezébe nyomtam az egyik szendvicset. Jóízűen falatozni kezdett, én pedig a háta mögé mászva tartottam meg őt. A nyakára hintettem csókokat és a hasát cirógattam miközben elégedetten hallgattam még azt is, ahogyan csámcsog. Hamarosan pár órára el kellett egymástól válnunk, ameddig én hazamentem lezuhanyozni, addig őt elvitték vizsgálatokra. A házunkban olyan rom fogadott, nem is emlékeztem rá, hogy valójában én mindent felborítottam itthon, mikor megtudtam, hogy Harry balesetet szenvedett. Első dolgom volt kihívni egy takarítónőt, hiszen így mégsem hozhatom haza Harryt. Lezuhanyoztam és átöltöztem, addigra megérkezett a takarítónő, akinek mindent elmagyaráztam, majd ráhagytam a házat, és már indultam is vissza a kórházba. Felhívtam Liaméket, hogy jöjjenek majd be ők is, szerintem erre vártak, hogy megadjam a jelet, mikor beszélhetnek végre már ők is Harryvel. Az ismerős környezetbe érve azonnal megláttam Harry orvosát, és szinte lerohantam.

-Szerencsére semmi komolyabb probléma nincs. Azonban a biztonság kedvéért továbbra is adagoljuk neki a fájdalomcsillapítót, és hetente négyszer gyógytornász fogja őt kezelni. 2 hónap rengeteg idő, Mr. Tomlinson. A fiún múlik, milyen hamar tud lábra állni. Amint ez megtörténik, újabb vizsgálatokra visszük, majd akár haza is mehet. Természetesen figyelemmel kell tartani, az esetleges hallucinációk, szédülés és rángás akár egy újabb balesetbe is fordulhat.-folyamatosan bólogattam, majd megígértem neki, hogy vigyázni fogok Harryre, miután hazavihetem. Addig viszont úgy érzem, még van egy kis idő. De ezt is átvészeljük, úgy, mint az eddigi 4 évben mindent.

-Szia Hazza!-ezek után vidáman mentem be Harryhez, aki éppen a vázát tartotta a kezei között. Háta mögött felpárnázva hevert két takaró és plussz párnák, gondolom az egyik nővért kérte meg rá, hogy fel tudjon ülni.

-Olyan gyönyörűek.-az arcát nem láttam a rózsáktól, de el tudtam képzelni, mennyire odavan értük. És én ezt pontosan tudtam. Hiszen a fehér rózsa, a kedvenc virága. Közelebb lépve hozzá egy puszit nyomtam az arcára üdvözlésképp, kissé arrébb tolva a vázát, majd leültem az ágya mellé.

-Tudom, hogy ez a kedvenced.-mosolyogtam, aztán elvettem tőle, és a szekrényre tettem. Csak idegesített, hogy eltakarja az arcát. Bájosan vigyorogva nézett rám, a kezem után nyúlt és összekulcsolta ujjait az enyémekkel. Halkan felsóhajtottam, és újra tudattam magammal, hogy mennyire is hiányzott nekem Harry. Hogy valósággal a levegőt jelenti számomra. Nélküle nem lennék. Hirtelen nagyot nyelve a kezemre pillantottam, ezzel Harry tekintetét is odavonzva. Felnyikkant, amint rájött, hogy Liam pólója van a kezemre kötve, azt hiszem sejthette, hogy mi történt. Ennek ellenére óvatosan letekerte róla az anyagot, majd megfeszült arccal nyomta meg a nővérhívót. Az alsó ajkam rágtam idegességemben, nem tetszett Harry reakciója.

-Utálom, hogy ezt tetted magaddal. Gyűlölöm, hogy nem voltam ott, hogy megakadályozzalak.-suttogta, aztán elfordult, mikor egy nővér lépett be a szobába. Meglepődve néztem az én angyalomra, ezek szerint mégsem értette a helyzetet. Nem tudtam megszólalni, ugyanis a nővér elrángatott onnan, hogy lekezelje a már begyulladt sebemet. Harry nem tudta, hogy miatta tettem. Sőt, teljesen mást gondolt. És ez meglepett, mert azt hittem azonnal tudni fogja, hogy érte csináltam mindent. De talán így jobb is.

Mire visszatértem a kórterembe, már a srácok is ott voltak. Nevettek valamin, ami engem is megmosolyogtatott viszont az volt, hogy végre Hazza is boldogan kuncogott velük együtt. Odamentem hozzá, és felmászva az ágyára, bekuckoltam magam mellé. Megfogta a kezem, és úgy társalgott tovább a többiekkel.

Az idő rohamosan telt, én ennek már kevésbé örültem. Harry kikészült a sok kezeléstől, amit a mozgása érdekében az orvos megsokszorozott, ezt én sem értettem. Miért jó az, ha Harry kimerül? Mindenesetre ott voltam, eltűrtem, hogy kiabált velem, ez ezzel járt, hiszen én tudtam milyen volt akkor, ha fáradt. A nővérek viszont nem, jó párat vérig sértett, így kerültek új beosztottak Harryhez. Mindenkit kikészít a viselkedésével. A múlthéten kiabált velem, sőt. Ordított. Hozzám vágta a vázát, vele együtt az összes virágot amit hoztam neki. Tolerálva a helyzetet szedegettem össze őket, és tettem vissza a vázába, miközben Harry keserves zokogását hallgattam. Volt, mikor végignéztem, ahogyan az ágyát csapkodja, ahogyan érthetetlen szavakat mormol, majd kiabálni kezd. Minden este mellette aludtam, éreztem, ahogy forgolódott, és beszélt álmában. Néha ellökött magától, akkor pedig csak kimentem pár percre, majd visszatérve megvigasztaltam. Tudtam én, hogy sosem bántana engem, és megértettem, hogy miért viselkedik így. Nem volt könnyű, amin végigment.

Az elmúlt egy hónapban csak egyszer mentem haza, akkor is azért, hogy lehúzzam az ágyneműt és kimossam Harry mosatlan cuccait. Erre nem kértem a takarítónőt. Ő csak ne nyúlkáljon a mi dolgainkhoz. Bevásároltam otthonra, majd utam újra a kórházba vezetett. Már csukott szemmel is eljutnék oda.

-Helló, Babycakes!-az ajtó kitárult előttem, Harry pedig az ágy szélén ült, apró mosollyal az arcán üdvözölt. A saját ruhája volt rajta, amit nem értettem, mégsem mertem szóvá tenni. –Hogy érzed magad?-érdeklődtem finoman és óvatosan, mire egy ezer wattos vigyort kaptam. Ráncba szaladt a homlokom miközben megálltam. Lassan elrugaszkodott az ágytól, feje lehanyatlott és a lábait figyelte, miközben óvatosan elengedte az ágyat, mint eddigi támaszát. Elkerekedett szemekkel figyeltem ahogyan próbálgatja a szárnyait, egyik lábát a másik után teszi, apró mozdulatokkal. Bennem rekedt a levegő tettére. Azt hittem még ott sem tart, hogy egyedül üljön, ehhez képest, most éppen felém lépked, ám megkönnyítettem neki az utolsó pár lépést, ugyanis felkiáltva kaptam a karjaimba, és felemelve kezdtem az arcát puszikkal betemetni. Nevetve kapaszkodott a vállamba, és élvezte az érintésem, amíg én inkább a tudattal voltam elfoglalva; Haza mehetünk. Itt értettem meg az öltözékét is, és azt is, hogy ő ezt pontosan tudta, hogy így fognak történni a dolgok. A boldogságtól könnyes szemekkel cipeltem vissza az ágyhoz, amire ráfektettem és fölé mászva csókoltam meg. Kezeit az oldalamnál éreztem, amint megmarkolta a felsőmet és hatalmas hévvel falta az ajkaimat.

-Annyira büszke vagyok rád!-döntöttem homlokomat az övének, közben pedig szapora lélegzetvételem próbáltam helyre rakni. Még most sem fogtam fel igazán, hogy tényleg a saját lábán járt.

-Menjünk haza, Lou!-kérte izgatottan, mire észbe kapva azonnal felsegítettem és elpakolva a telefonját, a neki behozott újságokat és a zenelejátszóját hagytam figyelmen kívül a virágokat. Azok itt maradnak, egy örök emléknek, és még akkor is egy jelkép lesz, ha az orvosok kidobják majd a kukába. Hiszen egy angyal lakott ebben a kórteremben több mint 3 hónapon át, amit sikeresen átvészelt. Végig figyelemmel követte a tetteimet, majd a kezét nyújtotta mikor úgy vélte, végeztem a feltérképezéssel. A derekára simítottam az egyik kezem és magamhoz húztam, úgy léptünk ki a folyosóra. Elbúcsúztunk az összes megismert embertől, orvostól, aztán az egyik kórházi széknél megállva adtam Harryre a kabátját és a sapkáját, gondosan elrendezve alatta göndör fürtjeit. Csillogó szemekkel figyelte a külvilágot, mikor kiléptünk az épület ajtaján. Nagyon remélem, hogy soha többet nem kell visszatérnünk ide. Mosolygott, mikor egyre több paparazzi gyűlt körénk, én pedig pontosan tudtam, hogy bizony ez is hiányzott neki, de még hogy! Harry imádott a kamerákkal játszani. Beültünk a kocsiba, először a reakcióját figyeltem, de miután semmit nem véltem felfedezni, örömmel nyugtáztam, hogy nem fogunk új autót venni, és hogy nem maradtak Harryben borzalmas emlékek ezzel kapcsolatban. A rádiót kapcsolgatta, néha kitekintett az ablakon és énekelt. Én pedig mosolyogva hajtottam egészen hazáig. Az otthonunkig. Miután leparkoltam, megkerültem a kocsit és kisegítettem Harryt, aki aztán szemét módon otthagyva engem sétált az ajtóig. Széttártam a karjaimat, igazán megvárhatott volna. Hideg volt, így megnyugvásként ért a bent tomboló meleg, és rá kellett jönnöm, a fiúk igazán rendesek voltak, hogy ezt elintézték, és nem hagyták, hogy hideg házba érkezzek haza. Így pedig még jobb, mert legalább Harry hazatérése sem arról szólt, hogy hogyan tegyük melegebbé a házat.

-Louis! Hiszen holnapután karácsony!-hallottam a kiabálását az emeletről, valójában nem tudom mit csinált, de azt mondta egy kicsit hagyjam magára, így elkezdtem vacsorát készíteni. Halkan felkuncogtam, és magamban megköszöntem az Öregnek, aki meghallgatta minden imám, hogy Hazza kedvenc ünnepét már itthon tölthessük, együtt.

-És nincs karácsonyfánk!-folytatta gondolatmenetét, miközben óvatosan lépkedett lefelé a lépcsőfokokon. Kissé aggódva figyeltem tetteit, nem szerettem volna, ha mondjuk hirtelen leborul olyan magasról.

-Majd holnap szerzünk egy karácsonyfát. Ne aggódj, Kicsim.-mentem végül elé, és mire leért volna, az utolsó két lépcsőfokról már én emeltem le. Ajkaim közé vettem két kocka csokit, amit a csokis muffin sütéséhez használnék fel, majd az arca felé hajoltam. Szinte azonnal utána kapott, sőt, képes volt még  az én számból is kienni a csokoládét, amit amúgy magamnak tartogattam volna. Megforgattam a szemeimet és elengedtem őt, majd visszatérve a receptek közé folytattam, amit elkezdtem. Leült az étkezőasztalhoz, éreztem ahogyan figyel, mégsem különítettem neki nagyobb jelentőséget.

-Hiányoztál, Louis.-dörmögte mély, rekedtes hangon. Hirtelen megálltam, felé fordultam és meglátva arcát, széles vigyorra húztam a szám és dobtam el magamtól mindent, hogy aztán lassú léptekkel sétáljak oda hozzá. Levettem a pólómat magamról és elhajítottam a konyha másik felébe, majd egy erotikus mozdulattal Harry ölébe ültem.

***

Melegen felöltözve sétáltunk a havas utcákon, melyek egy része kihalt volt, más része pedig díszektől csengett, és a karácsonyt izgatottan váró emberektől. Néhányan egy listát szorongatva járták a boltokat, amin nem tudtam nem mosolyogni. Harryvel egyáltalán nem foglalkoztunk az ajándék kérdésével. Mindketten úgy véltük, elég nagy ajándék az, hogy együtt tölthetjük a karácsonyt. Elég sokat sétáltunk, és teljesen át is fagytunk mire végre a célunkhoz értünk. Harry nagyban válogatott a fenyőfák között, én pedig csak mosolyogva követtem őt mindenhova. Azt figyeltem, hogy ha talán elfáradna, le tudjunk valahova ülni, vagy ha nem lépkedne biztonságban, bármilyen helyzetben meg tudjam őt tartani. Bár ez felesleges volt, hiszen Harry ma inkább hasonlított egy duracelnyuszihoz, mint egy olyan emberhez, aki nemrég ébredt meg egy több hónapos kómából.

-Nekem ez kell! Louis?-gondolataimból csilingelő hangja rázott ki, szemeimet róla a fára vezettem, amire mutatott. Valójában nekem bármelyik fa megfelelt volna, így egyből rábólintottam. Ha Harrynek ez tetszik, akkor mit számít, hogy az összes többi ugyanolyan, ez biztosan jobb valamiért. Megvettük, és egy kis plussz fizetéssel el is vitettük magunkat is, és a fát is a házunkhoz. Még abban is segítettek, hogy beerőlködjék azon a pici ajtón ezt a hatalmas fát. A még tavaly megvett tartót kerestem a garázsban, amíg Harry a díszek után kutatott nagyban. És miután mindkettőt megleltük, beleállítottuk a fát a tartóba, majd elkezdtük szépen felöltöztetni. Persze Harry nem bírta megállni, hogy ne kezdjen el karácsony dalokat énekelni, ráadásul teljesen összemixelte őket, mert nem tudott egy dalt sem a végéig. Aztán már csak saját maga alkotott karácsonyról szóló dalokat, belevetve a pulykát, Niall nevetését és még számtalan vicces dolgot. Boldog volt, és én még boldogabb, hogy így láttam őt. Hogy vele lehettem. Hogy ő az enyém volt, én pedig az övé. Sütöttünk süteményt, azaz én sütöttem, Harry pedig engem nézett közben. Felhívtuk a srácokat, hogy érdeklődjünk felőlük, és megígértük nekik, hogy miután meglátogattuk mindkettőnk családját, benézünk hozzájuk is, hogy együtt is karácsonyozzunk. Miután mindennel végeztünk és jól megpakoltuk magunkat sütivel, leültünk a nappaliba a tv elé. Harry bekapcsolta a karácsonyfára aggatott színesen villogó gyöngysort, ami így tökéletes hangulatot adott az amúgy sötétbe burkolózó helyiségnek. Az ölembe hajtva fejét feküdt el a kanapén, miközben váltogatott a csatornák között. Nekem volt jobb elfoglaltságom is, például hogy egy nagyon szemrevaló göndör tincsét folyamatosan az ujjam köré tekerjem, és játsszak vele. Ma este szinte minden adón karácsonyi műsorokat adtak, ami csak még jobban feldobta Hazzát. Hihetetlen, hogy mennyire kedveli ezt az ünnepet, elmondása szerint ilyenkor a legmeghittebb minden.

-Lou?-nyögött fel álmosan, én pedig az órára tekintettem. Nem hiszem el, hogy megint képes voltam a gondolataimba merülni, ennyire sok ideig. A karjaim közt fekvő angyal pedig majdnem elaludt.

-Hm?-mosolyogtam le rá, majd lehajolva egy puszit nyomtam a homlokára.

-Meg akartam várni az éjfélt. Hogy én legyek az első, aki felköszönt a születésnapodon.-motyogta fáradtan, szemeit lehunyva fészkelte magát kényelmesebben az ölembe.

-Hazz, már elmúlt éjfél.-súgtam halkan, miközben kibújtam alóla és egy plédért mentem. Visszatérve arrébb taszítottam Őt, és mellé feküdtem, majd betakargattam magunkat miután kikapcsoltam a tv-t.

-Akkor boldog születésnapot, Lou. És boldog karácsonyt.-bújt hozzám, egyik karját átvetette a hasamon és átkarolt. Hálásan csókoltam az ajkait, majd csak mosolyogva figyeltem nyugodt arcát, ahogyan megvilágítja a színes fénycsóva, amit a fát körülvevő dísznek köszönhetek. Hirtelen annyi érzés futott végig rajtam, hogy nem tudtam mit kezdeni velük. Olyan boldog voltam, mint még sosem, és nem akartam, hogy ez valaha is változzon. Hosszú és fájdalmas 3 hónapon mentünk keresztül, de itt vagyunk, boldogan, egészségesen, szerelmesen. 4 éve napról napra egyre jobban szeretem őt..És még akkor is tesz valami hihetetlenül édeset, mikor már azt hiszem, hogy az érzelmeim túlcsordulnak iránta. Ma pedig átadom neki az ajándékom. Az ajándékom, mellyel összekötöm az életünket, immár hivatalosan és jelképesen is. Nem akarom őt elengedni, soha, hiszen ő az, aki élettel tölti meg a napjaimat. Aki miatt érdemes élni. Halkan felsóhajtottam és lehunytam a szemeimet, hogy álomra hajtsam fejem.

-Boldog karácsonyt, Hazz. Mindennél jobban szeretlek.-suttogtam az álom határán, majd engedtem a lesújtó fáradtságnak, ami szinte azonnal uralma alá vett.