Promise?

Hey gumimacik!
ÚJ STORY! YAAAAY! Nos, tegnap haza értem a tánctáborból és igazi túlélő tábornak éreztem az első nap, de állatira élveztem, mostmár legalább ismerek majdnem mindenkit a társulatból és betudom azonosítani majd a formációkat a versenyeken. ;)
Nagyon nagyon szépen megszeretném köszönni a 4000+ megtekintést imádlak titeket! *u*
Nos, a sztorival kapcsolatban nem mondok semmit, rátok bízom. :3
Remélem tetszik, mondjátok el a véleményeteket komiban és pipáljatok. c:
Jó olvasást!
Puszi! xXx
Reni

Harry Styles

         

A nap sugarai már égették orcáimat, de nem érdekelt, csak futottam végig a színes réten, az arcomról sütött a boldogság és nem érdekelt semmi és senki, csak vigyorogva futottam és futottam. lelassítottam, majd a sok virág között elkezdtem forogni és forogni, miközben arcom az ég felé emeltem és lehunyt szemekkel élveztem a forró sugarakat. Megálltam a pörgésben és eldőltem a zöld tengerbe. Éreztem pár eső cseppet az arcomra csöppenni, majd egyre többet. Kinyitottam a szemem és megláttam a hatalmas fekete felhőt, ami egyre csak nagyobb lett és öntötte magából az átlátszó cseppeket. Felpattantam és elkezdtem futni. Már mindenem csupa víz volt és fáradt lábaimat kényszerítettem, hogy egyre gyorsabb tempót vegyenek fel. Láttam egy ajtót, ami teljesen magában állt. Megálltam előtte, nem érdekelt a zuhogó eső. Körbejártam az ajtót, nem volt mögötte semmi. Egy nagy fekete kopott ajtó, tele karcolással, de az arany kilincse szinte csillogott. Hátborzongató volt a külseje a bejáratnak. Nem akartam bemenni rajta, fogalmam sincs hova vezethet és talán örökre ott ragadok, de valamiféle misztikus erő hívogatott és azt suttogta „Menj csak, nem esik bántódásod, tudom, hogy kíváncsi vagy mi rejtőzik odabenn”. Elszántam magam, majd göndör tincseimbe túrva, kezem a kilincsre simítottam. Nagyot nyeltem, majd lassan lenyomtam az arany tákolmányt, amitől az ajtó nyikorogva kinyílt. Benézve nem volt ott más, csak a szoba közepén egy ládika, amit valahonnan fény világított meg, a szoba többi részén sötétség volt. Éreztem, ahogy a vér egyre gyorsabban kezd szétáramlani a testemben, a szívem a torkomban dobogott és nagyon rossz érzésem volt belül, de én beléptem az ajtón. Lassú léptekkel közeledtem a kisasztalon elhelyezett tárgy felé. Egy pillanatra visszanéztem, de a hátam mögött már nem volt semmi, csak sötétség. Az ajtó eltűnt. Tágra nyílt szemekkel fordultam meg, de a sötétség látványa megijesztett, így a láda felé irányítottam a figyelmemet. Nem tudom, hogy mi vár rám, de innen már nincs vissza út. Nagyot nyeltem, és apró, lassú léptekkel közelítettem a titokzatos tárgy felé. Egy egyszerű feketére festett fa láda volt, viszont ugyan olyan karcolások voltak rajta, mint az ajtón, a kulcslyuk pedig érintetlen arany volt, mint a kilincs. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, valamire hirtelen ráléptem. Lehajolva felvettem a tárgyat, de nem láttam belőle sokat a sötétség miatt, így az asztalhoz érve a föntről érkező fénybe tartottam. A fény megcsillant az ugyanolyan érintetlen, tiszta aranyból készült kis kulcson, egyértelműen ez nyitja a ládikát. A markomba zárva a kis kulcsot lehunytam a szemem és vettem egy mély lélegzetet. Már nem menekülhetek. A kis tárgyat a helyére raktam, majd elfordítottam. A láda egy kattanással jelezte, hogy nyitva van számomra és tartalma mostmár nem titok. Megfogtam tetejét. Innen nincs visszaút. Hirtelen nyitottam ki, majd márcsak az abból kiáramló fehér, vakítófényt láttam és éreztem ahogy a doboz beszippantott magába.

Szemem összeszorítottam és a homlokomhoz kaptam a kezem. A fejem iszonyúan fájt, gondolom beütöttem, amikor leérkeztem… fogalmam sincs hova. Ekkor beugrott, hogy mi is történt, szemeim hirtelen pattantak ki, majd fel ültem és körbenéztem. Fehér falak, egy bevette ágy, ugyanolyan fehér lepedővel, és egy kis barna asztalka. Ennyi volt a szobában ahova kerültem. Felálltam, majd a gatyám leporolva nyújtóztattam ki testrészeimet, csontjaim ropogását hallgatva. Feleslegesen tisztogattam a gatyám, mivel a padlón egy porszem nem található. Előröl elsimítottam göndör fürtjeimet, majd körbe fordultam. Semmi ablak, csak egy nagy vastag fém ajtó. Hirtelen kicsapódott a bejárat és négy maszkos orvos egy kényszerzubbonyt viselő srácot rángatott be. A srác kapálózott, üvöltözött és rángatózott, de nem ért el semmit. Erei kidagadtak a nyakán, haja kócosan meredt az ég felé, szemeit pedig összeszorítva ordított tovább, az orvosok belökték az ajtón szerencsétlen srácot, majd gyorsan becsapták azt és márcsak sok kattanást lehetett hallani, miszerint bezárták az ajtót. A fiú a földre került, de rögtön felpattant és az ajtónak vágta a testét, majd háttal neki támaszkodott és lecsúszott a fém tákolmányon. Az arcán látszottak a szenvedés és a könnyek nyomai, de szemeit továbbra is zárva tartotta. Megijedtem tőle, nem tudtam, hogy mit tesz majd velem, ha észre vesz, így elkezdtem hátrálni. A fiú kinyitotta szemeit és a szinte véresre sírt kék íriszeivel találtam szembe magam. Felém nézett, de olyan volt, mintha nem is engem nézne, csak az én irányomba. Orrlyukai kitágultak, állkapcsa megfeszült és szemöldöke összefutott. Feltápászkodott és felém vette az irányt.  Szívem a torkomban dobogott és az a bizonyos gombóc nőni kezdett a torkomban, nem tudtam mihez kezdjek, mit fog most tenni velem. Éreztem a vért a fülemben dobogni, amint egyre közelebb ér hozzám, szemem összeszorítva vártam, magam sem tudom, hogy mire, de nem azt kaptam, mint amire számítottam. Furcsa érzés járta át a testem, mintha valaki, vagy valami átment volna rajtam és nem is tévedtem nagyot. Amikor kinyitottam a szemem, a srác már nem állt előttem. Megfordultam és az ágyon feküdt. Összeszorította a száját, a szemét, majd hirtelen egy hatalmasat ordított és eszméletét vesztette. A lélegzetem elakadt, nem tudtam, hogy mi történt. Hogy tudott átmenni rajtam? Hogy kerültem ide? Mi volt az az ajtó? Honnan került oda? Mi történt szegény sráccal? Túl sok a kérdés, kevés a válasz. Az ajtó újból nagy hévvel kicsapódott és ugyan az a négy orvos rontott be rajta és a fiúhoz siettek, megnézték a pulzusát, de nem volt neki, gyorsan leszedték róla a zubbonyt és a defibrillátorral próbálták újra éleszteni. Úgy 10 percig küzdöttek, mire újra dobogni kezdett a szíve, benyugtatózták, mielőtt elhagyták volna a szobát, majd ismét csak a zár kattanása és síri csönd. Békésen szunyókált az ágyon fekve, beesett arca nyugodt és kipihent volt. Elmosolyodtam és letérdeltem mellé. Karamell színű haja homlokára simult, mellkasa egyenletesen emelkedett, így, hogy nem volt rajta a zubbony, megfigyelhettem egész testét. Vékonyka volt, mint aki már több napja nem evett semmit. Szív szorító látványt nyújtott, nem tudom mi baja lehet, de biztos vagyok benne, hogy mentális beteg. Kezemmel arcához közelítettem, és végig akartam rajta simítani, de amint érintkezhetett volna a bőrünk, a kezem átsiklott rajta, mintha csak egy szellem lennék. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ijesztően nézett ki, fogalmam sincs, mi történik. Keze megrándult, szemöldöke ráncba szaladt és fejét elrántotta a másik oldalra, arckifejezése komoly lett, majd hirtelen váltott aggodalmasra. Fejét vissza rántotta és gyorsabban vette a levegőt. Nem tudtam mit csináljak, csak aggódva hátráltam egy kicsit.

-Ne…- motyogta halkan és tovább rángatta a fejét ide-oda. Egész testében remegett, és forgolódott. Aggódtam érte, pedig nem is tudom hogy ki ő, de valamiért olyan érzés járja át a testem mikor ránézek, mintha már ezer éve ismerném.

Nyöszörögve forgolódott tovább és észre vettem, hogy pár könnycsepp kiszökik összeszorított szemhéjai közül.

-NE!- ordította, miközben össze-vissza kapálózott – NE! CSAK ŐT NE! – sírva sikította, mindkét karját az ég felé emelve, mintha valamiért, vagy valakiért nyújtózna, mintha elszeretne valamit érni, amihez nagyon közel van, de nem tudja meg kaparintani. – VIGYÉL ENGEM, Ő NEM TETT SEMMIT!- tovább ordította, a könnyek patakszerűen folytak az arcáról. Könnyek folytak végig az arcomon, iszonyú érzéssel töltött el, hogy nem tudok segíteni rajta, szörnyű látványt nyújtott. – NE! HARRY! -  Megakadt a levegő a torkomon. Az én nevemet kiáltotta. Nagy szemekkel bámultam rá, kezdett valami derengeni, nagyon is ismerős volt, de nem jutott eszembe, hogy honnan. Idegesített a tudat, hogy nem jövök rá. Az arca ismét kisimult, nem kapálózott tovább, kezeit leengedte maga mellé, könnyei még mindig folytak. – Bármit megteszek… - motyogta, szinte suttogva a szavakat, majd a fejét oldalra döntötte és újból egyenletesen vette a levegőt. Leültem a földre és őt bámultam tovább. Itt volt, itt volt a nyelvem hegyén, de nem jutott eszembe, hogy ki is ő. És ez volt a legrosszabb érzés, amit valaha is éreztem.

A földön feküdtem, úgy tűnik elaludtam gondolkodásom közepette. Feltápászkodtam, majd szememet megdörzsölve hajamba túrtam és feltekintettem. A srác az asztalnál ült egy széken, amit eddig észre sem vettem.  Feje lelógott és a kezében tartott fényképet nézte, szipogást hallottam felőle, a válla rázkódott ahogy vett egy mély levegőt. A keze ökölbe szorult és fejét lassan hátra hajtotta, ahogy hátra dőlt a széken. Állkapcsa megfeszült szemeit összeszorította és orrán vett mély levegőket. Egész teste remegett az elfojtott dühtől. Szemét még jobban összeszorította, majd felordított és a kezében tartott tárgyat elhajítva felpattant, amitől a szék nagy puffanással ért földet. Nagy léptekkel elindult a fal felé, majd ököllel belevágott egy óriásit, szinte hallottam ahogy megroppantak a csontjai. Öklét még ott tartotta egy ideig, majd a falnak támaszkodott, fejét vállai közé hajtotta, és úgy sírt tovább. Megfordult, leguggolt és a térdeit átölelve zokogott. Végig néztem a jelenetet a földön ülve és megint sírhatnékom támadt miatta. Senki nem érdemel ekkora szenvedést. Hirtelen hangulat ingadozásai, meg is ijeszthetnének, de furcsa mód nem félek tőle, inkább segíteni szeretnék neki. A legtöbb ember már elmenekült volna tőle és minél távolabb akarna kerülni ettől a „szörnytől”, de én nem. Valami köt hozzá, egy misztikus erő vonz, érzem a fájdalmát és szörnyen fáj, hogy nem segíthetek neki. Feltápászkodtam és lassú léptekkel közeledtem felé. Mellé érve leguggoltam és figyeltem őt. Mintha megérezte volna, hogy valaki figyeli, mert felkapta a fejét és körbe nézett a szobában. Felém fordította a arcát, de nem látott engem, csak gondolom érezte, hogy figyelem. Olyan tökéletes volt a bőre, minden porcikám érte könyörgött, meg akartam tudni, milyen érzés lehet végig simítani az arcán, a testén, milyen érzés lehet azokat a rózsaszín ajkakat megérinteni, csókolni. Kezemet akaratomon kívűl beesett orcájához közelítettem, majd mikor a bőrünk érintkezett, az egész testemet átjárta egy fura érzés, a kezem pedig sziporkázott ott ahol kapcsolatot teremtett testünk. Az ismerős érzésre, hirtelen beugrott róla néhány emlék, egy kávézóban, ültünk… ketten, és nagyokat nevettünk egymáson. Szemeit lassan lehunyva döntötte arcát a tenyerembe, többért könyörögve, de kezem hirtelen megint olyan lett, mint tegnap mikor megpróbáltam őt megérinteni. Feje oldalra csuklott, kezem pedig átment rajta. Tágra nyílt szemekkel dőltem hátra, így a földön ülve néztem előre. Ő is lepetten kapta fel fejét, majd az irányomba nézett, mintha látna.

-Ez… - motyogta még mindig a környékem felé nézve, az egész szobán végig vezette tekintetét, majd felpattant és körbefordult, hátha meglát valakit. – Te.. te vagy az, ugye? – kérdezte, remény teli hangon, nem tudom, hogy ezt mire értette. – Tudom, hogy az előbb nem képzelődtem, gyere elő! – kicsit feljebb emelte a hangját és úgy forgott körbe. Felálltam és felé néztem. Amikor felém fordult, véletlen pont a szemem felé tekintett, így olyan érzés, volt, minta íriszeimbe nézett volna. Egy ismerős érzés futott végig egész testemen, a levegő megakadt torkomon és újra beugrott egy kép, amint egy erdőben könnyes arccal fölöttem támaszkodik és a nevemet suttogja, miközben zuhog az eső. Visszatérve a valóságba, ő tágra nyílt szemekkel meredt az irányomba, majd hátrált egy lépést. – Harry… - suttogta, újra könnyek gyűltek a szemébe és remegni kezdett – Harry, tudom, hogy te vagy az! Tudom, hogy itt vagy! – Még mindig nem emlékszem rá, csak emlékek ugrottak be róla. – Láttalak! Gyere vissza! Hova tűntél? Az előbb egy pillanatra… itt voltál… újra…- Az elejét még mérgesen és elszántan mondta, de a végére teljesen elhalkul és szinte suttogott. Nem tudtam miről beszélt, látott, de az nem lehetséges, vagy igen? Azt sem tudom, hogy most éppen mi történik, hogy most épp mi vagyok. A könnyek végig futottak arcán, mint ahogy nekem is. Fájt így látni, nem akartam hogy szenvedjen, úgy érzem, mintha egyek lennénk. Érzem a fájdalmát, a boldogtalanságát, hogy össze van zavarodva, és érzem a… szeretetét. Irántam. – Kérlek… gyere vissza… - suttogta elhalt hangon, majd összecsuklott a földön.

-Louis! – üvöltöttem és odafutottam hozzá. Eszembe jutott a neve és még egy emlék, amint a kanapén ülök, ő pedig a fejét az ölembe hajtva fekszik végig rajta és együtt, boldogan nézzük a tv-t, miközben a haját simogatom. Letérdeltem mellé és felé támaszkodtam. Fölötte sírtam és nem tudtam, mit csináljak. Remegő kezekkel nyúltam arcához és letöröltem róla a könnyeket. Újra megérinthettem, amitől a szikrák újból végig futottak azon a bőr rétegen ahol érintkezünk. Ahogy a bőrünk érintkezik, úgy érzem, hogy a lelkünk is kapcsolatot teremt, és újból érzem azt, amit már rég nem. Könnyeim arcára potyogtak, majd lehajolva hozzá, összeérintettem ajkainkat. Minden beugrott. Lou, ahogy találkoztunk, összeköltöztünk és boldogan éltünk, addig a napig. Amikor egy este összevesztünk, én a kanapén aludtam, amikor betörtek hozzánk és valamit a számra és az orromra nyomtak. Elájultam és legközelebb már egy pici üres szobában ébredtem teljesen egyedül. Három napig kínoztak, naponta egyszer odadobtak valami moslékot és egy pohár vizet, majd a negyedik nap, elvittek az erőbe és kikötöztek egy fának. Be volt kötve egész végig a szemem, csak amikor már a fának voltam kötözve, akkor vették le rólam a kendőt. Lou-t láttam meg és azt a három barmot akik kínoztak. Lou könnyes szemekkel, bekötött szájjal ült egy székhez kötve, tőlem távol. A három csávó mellette állt én pedig ordítottam, hogy őt hagyják békén, de csak röhögtek a szánalmas próbálkozásomon. Az utolsó mondat amit mondtak annyi volt, hogy „Megengedjük a barátnődnek, hogy végig nézze a halálodat”, majd mindhárman felröhögtek és az egyik felém szegezte a pisztolyt. Lou-ra néztem és könnyes szemekkel eltátogtam neki, hogy „Szeretlek”, majd a teljes sötétség. Egyszer még kinyitottam a szemem, amikor Louis- val találtam szembe magam, amint vörös szemekkel mered rám és ordítja, hogy ne hagyjam itt

„-L-lou…-

-Harry! Harry, kérlek ne hagyj itt, kérlek, szükségem van rád, kérlek Harry, szeretlek! –

-É-én is… Sz-szeretlek… É-és.. mi-mindig is sz-szeretni f-foglak…-

-Ígéred? –

-Í-ígérem”. Ezek voltak az utolsó szavaim felé és végül a halál megkaparintott.

Az emlékből visszatérve szakadtam el Lou-tól és dőltem a falnak. A szívemhez kaptam és összeszorítottam szemeim. Fájdalom járta végig egész testem, valami marta a bőrőmet és szúrt a szívem. Fejem az ég felé fordítottam, majd hatalmasat ordítottam fájdalmamban. Testem ellazult, izmaim elernyedtek, a fájdalom pedig eltünt és kifáradva dőltem vissza a fehér kőnek. Mélyeket lélegeztem, majd végre kinyitottam a szemem és Louis-val találtam szemben magam. Kék íriszei csillogtak a csodálattól és a meglepődöttségtől, ajkai elváltak és a földön támaszkodva bámult rám.

-Harry…- suttogta nekem, majd feltápászkodott és hátrált pár lépést. – T-tényleg te vagy az?- kérdezte. Én is hihetetlennek tartom és nem értek semmit, de minden egyes porcikámat boldogság járja át, hogy újra megérinthetem a csodálatos teste minden egyes centijét, újra csókolhatom ajkait, ölelhetem törékeny testét. Feltápászkodtam, majd lassú léptekkel elé álltam. Kis kezeit enyéimbe zártam és közelebb hajoltam hozzá.

- Mint látod.- suttogtam szemeibe nézve, majd elmosolyodva csókot hintettem homlokára és magamhoz öleltem apró, vékonyka testét. Kezeit szorosan körém fonta és vállamba szipogott. Erősebben tartottam magamhoz, nem értettem miért sír.

- Ha megint a képzeletem játszik velem, öngyilkos leszek – motyogta a vállamba, én pedig összeszorított szemekkel simogattam hátát.

-Ne aggódj, ez a valóság és megígérem, hogy minden rendben lesz. – suttogtam hajába. Lassan elengedett és kék boldogságtól csillogó íriszeit az enyéimbe fúrta.

-Ígéred? – kérdezte, reménnyel teli tekintettel. Könnyek gyűltek szemembe és elmosolyodva bólintottam.

-Ígérem…